Tavasszal a hoki világbajnokság kapcsán találkoztam először a Stockholm-szindrómával, illetve magával a kifejezéssel. Felvidéki magyarok tucatjai nyilvánították ki ekkor szimpátiájukat a szlovák jégkorongcsapat iránt.
Jelvényekkel, zászlókkal, közösségi oldalakon „posztolásokkal”, ez körül foglalatoskodott szinte mindenki. Engem megvallom őszintén nem zavart mindez, csupán kicsit, ha szabad ilyet mondani, irigylően figyeltem, hogy én nem tudok azonosulni ezzel a csapattal, s az enyéim „csupán” a divízó kettőben vitézkednek. Ezután különböző szakértők tudományos szempontból is elkezdték boncolgatni a jelenséget, szociológusok, pszichológusok és természetesen politikusok is, tanulmányok születtek, magyarázatok, identitásról, kötődésről, hovatartozásról, sikerélményről és még sok egyébről. Tulajdonképpen meg lehet érteni, semmi ördöngösség nincs az egészben, hiszen ugye az ember sikerorientált lény, szeretjük a siker ízét a fene egye meg, én akkor mégsem tudtam átérezni azt az egész eufóriát. Lezárván pedig célul tűztem ki, hogy majd a hasonló sporteseményeken figyelni fogom ugyanezek emberek viselkedését, amikor majd az őket érintő másik nemzet fiai harcolhatnak hasonló, vagy magasabb kvalitáson. És íme, eljött a sportesemények csúcsa az olimpiai játékok. A összesített világranglista 8. helyezett mindenkori magyar csapat hatalmas elvárásokkal érkezett Londonba is. Ennek mérten ez a kicsiny nemzet szerzett is 8 aranyérmet, 4 ezüstöt és 5 bronzot, amivel a londoni Olimpia 9. legsikeresebb országának mondhatja magát. A környező országok, de világviszonylatban is sokan még, messze-messze lemaradtak mind aranyakat, mind egyáltalán érmeket illetően Magyarországtól. Kétségtelen, hogy ez egy sikertörténet, hisz rólunk cikkezik a világ, mindenki a magyar sportolókat dicsőíti és én ennek önfeledt örülök is. Mégsem tapasztalom azt az eufórikus hangulatot itt Felvidéken, amit a jégkorong eredmények kapcsán anno. Amikor a ’nemzet Gyurta Danija’ két perccel a világcsúcs megúszása után azt nyilatkozza, hogy érezte, hogy 15 millió magyarért úszik, akkor vajon az a 15 millió magyar is érezte mindezt? Valóban egyszerre dobbant az a 15 millió szív, amikor Dani keze elérte a medence szélét?
Egy ismerősöm azt vágta a fejemhez az első aranyunk örömittas szavaim után ”hogy ettől nem lesz olcsóbb a kenyér”. Valóban nem. Mégis felemelő érzés. Felemelő érzés látni, hogy az éremtáblázaton kontinens méretű országok, gazdasági nagyhatalmak mellett ott szerepel a magyar trikolor. Mégis semmiért nem cserélném el azt érzést, hogy egy-egy versenyszám döntőjében, térden állva, imára kulcsolt kézzel lélegezzek együtt egy olyan emberrel, akivel soha az életben nem találkoztam és valószínűleg nem is fogok. De mégis van egy megmagyarázhatatlan összekötő kapocs, ami révén mégis bármikor tűzbe tenném érte a kezemet. Sport fanatizmus? Nemzeti elvakultság? Nem hinném, mert valóban tudok örülni annak az ezüstnek és két bronznak is egyaránt, amit Szlovákia szerzett! Annál inkább, hogy több felvidéki magyar olimpikon is szlovák címeres mezben próbáltatott meg, ami a mi lokális identitásunkat illetően még egy különös pluszt is adott a szurkoláshoz (főleg amikor a kajak négyes döntőjében egy magyar és egy felvidéki magyar hajó szelte a vizet). Ellenben nem értem meg, hogy akik magyarként azonosulni tudtak a szlovák ’tímmel’ a hoki világbajnokság idején, azok a magyar sport sikereket miért nem érzik magukénak. Bár a minap olvastam egy internetes fórum hozzászólást, miszerint a Monarchia gyermekei minden érmet magukénak éreznek, hm… valóban jó lenne, ha így lenne, de a realitás mégis mást mutat. Önmagunk meghatározását illetően továbbra sincs rend a fejekben. Pedig cikksorozat is indult erről kik is vagyunk, a valóságban azonban továbbra is magukat két nemzet határ mezsgyéjén érzik magukat sokan. Keresvén integrációjukat egyik, avagy másik nemzetbe és a hajdani példaértékű több identitásúak is egyre jobban kezdnek megfakulni s elbillenni sajnálatosan az egyik oldalra.
Sok helyről lehet hallani, hogy már a sport sem tiszta a politikától, mert egyesek beleviszik, ámde én nem hiszek ebben. A sport igenis mindenek feletti és mindenkié, identitástól, vallástól, hovatartozástól függetlenül. Az pedig, hogy ki-kinek szurkol egy sporteseményen, tekinthető magánügynek is, mindenkinek lelke rajta de csak halkan jegyzem meg visszatérve a sikerorientáltság hajtóerejére, hogy mindig felemelő érzés, de az elmúlt két hétben különösen jó volt magyarnak lenni!
Csonka Ákos, Felvidék.ma