„Az Evangéliumot a szószékről hirdetni kell, nem elég azt magyarázni”- mondta egykoron nagytekintélyű püspökünk, főtiszteletű Varga Imre.
Erdélyben az elárvult verespataki templommal a 145. református templom maradt hívők nélkül. A 145. felkiáltójel hirdeti vészjóslóan önmegadásunk folyamatának hamisítatlan tényét, lelki és testi fogyatkozásunk szomorú valóságát.
Magyarországon az elmúlt tíz évben 500 000-rel csökkent a reformátusok száma.
A Felvidéken a 21. század elején még száztízezren vallották magukat reformátusnak.
A legutolsó népszámlálás szerint ez a szám hetvenezerre zsugorodott, ebből az adófizetők száma közel negyvenezer a szlovák testvérekkel együtt.
Riasztó számok, szomorú adatok, melyek nagyon gyors és részletes okfejtésre várnak. Egy olyan mély analízisre, amely nemcsak kifejti a valóság okait, de utat is mutat, határozott és azonnali, halasztást nem tűrő intézkedéseket a folyamat megállítására.
Ennek a folyamatnak persze társadalmi okai is vannak, amelyek nagyban befolyásolhatják a falvak elnéptelenedését vagy kedvezőtlen demográfiai hullámot eredményezhetnek.
Mindezt azért írom feltételes módban, mivel ezek a tényezők voltak már kedvezőtlenebbek is a történelem folyamán, de ezek ellenére még a vallástipró kommunizmus idején is megteltek a templomok, vagy a nagy szegénység közepette is a falusi családokban sokkal szaporább volt a gyermekáldás.
A társadalom visszásságai soha nem törhetik meg a hitet. Éppen ellenkezőleg, a megpróbáltatások teszik próbára, egyben erősítik is az Istenhitet. A napi küzdelmekben elmondott fohászokban jutunk közelebb Jézushoz, aki megígérte nékünk, hogy nem hagy el bennünket soha.
Büszkén valljuk, hogy a kálvinista vallás szoros összefüggést vállal a nemzet sorsával, a nemzet értékeit és mindenkori felemelkedését szem előtt tartva, erős hittel támogatja a nemzet megmaradásának alapvető pilléreit.
A magyar reformáció nagyjai: Károlyi Gáspár, Szenczi-Molnár Albert, Tinódi-Lantos Sebestyén és a többiek rakták le a Biblia majd a genfi zsoltárok lefordításával a magyar református liturgia alapjait, hogy templomainkban anyanyelvünkön szólhasson hozzánk Isten üzenete és zengjen magyarul a genfi zsoltár.
Nyelvünk évszázadokon átívelő eltiprása, a latin nyelv kultusza, amikor a magyar diáknak még az órák közti szünetekben is meg volt tiltva anyanyelvén megszólalni, még ez se váltott ki bennünk egy csöpp ellenszenvet sem a holt nyelv iránt, mellyel annyira megaláztatott édes anyanyelvünk. Éppen ellenkezőleg, manapság – főleg a Felvidéken – divattá vált az egyházi kórusok latin elnevezése: Cantate Domino, Laudate Domino vagy éppen egy erősen a katolikus terminológiát idéző: Te Deum Laudamus /Alistál/ megnevezés.
Jelzésértékű visszakacsintás ez a reformáció előtti időkre vagy csupán egy, az anyanyelvünket, református nagyjainkat méltánytalanul mellőző, nagyképű, ájtatos divat?
Károlyi Gáspár Bibliáját, annak ízes, régies magyar kifejezéseivel, gazdag szinonimáival kiűztük templomainkból, mondván, hogy a mai kor embere már nem érti és lefordítottuk a Szentírás Igéit „újmagyarra”, száműzve annak archaikus nyelvi szépségeit, muzeális értékké degradálva annak irodalmi gazdagságát.
„Kezdetben vala az Ige…” …”legyen világosság és lőn világosság !….” hangzott felénk a szószékről a kort idéző üzenet, mely nyelvünk korabeli szépségét, zamatát, ízét elevenítette meg Károlyi fordításában, mely a mai napig megtartotta és hirdeti a vizsolyi Biblia maradandó nyelvi szépségeit, mint a magyar reformáció legnagyszerűbb vallás-irodalmi alkotását.
Ezzel az attitűddel kell ma is könyörögnünk az Egek Urához, hogy megtartson bennünket, és ne engedje, hogy tovább gyengüljünk számban és hitben egyaránt a Kárpátok ölén.
Református berkekben – főleg az idősebb korosztály soraiban – egyre többet hallani arról, hogy valahol, valamit elrontottunk. Sokszor nem azzal foglalkoztunk, ami a fontosabb.
Olykor „felhígítottuk” magunk körül a történéseket, letérve arról a kipróbált útról, amit őseink ránk hagytak. Egyházunkban időközben a fegyelem is meglazult, mely mindenekelőtt az önkényes liturgiai „újításokban” és más gyülekezeti, istentiszteleti szokások, gyakorlatok szabadosságában nyilvánultak meg.
Csiha Kálmán utalt egyszer erre egy kassai látogatása során, mondván: „…még a Mi Atyánkot sem mondjuk egyöntetűen…..” Viszont szokatlanul és végül nem sok eredménnyel fektettünk és fektetünk túlzott hangsúlyt a ritmikus éneklésre, azzal a mélyen elhibázott meggyőződéssel, hogy megtaníthatjuk a gyülekezetek tagjait is azzal a szakmai fegyelemmel énekelni, ahogyan azt egyházi kórusaink teszik. Közben megfeledkeztünk azokról a szakmai hibákról, amelyektől hemzseg énekeskönyvünk, az énekelhetőség írott és íratlan szabályairól, melyek nagymértékben rontják az egyházi kórusok előadói hitelességét is.
Cserhalmi György a neves magyar színész így vall erről a jelenségről az egyik vele készített interjúban: „és ami a szakmámból is fakad, hogy észreveszem, hogy ehhez jön még a pokolian rossz kántálás, amelyben se nyelvhelyesség, se szórend, emellett alapvető nyelvtani hiányosságok. Ezért magának a beszédnek, az evangéliumnak az értelme veszik el… ezzel ki lehet engem űzni a templomból.”
„Az Evangéliumot a szószékről hirdetni kell, nem elég azt magyarázni”- mondta egykoron nagytekintélyű püspökünk, főtiszteletű Varga Imre.
Valljuk meg őszintén, hogy ennek a követelménynek sem teszünk manapság eleget. Szűcs Gábor, erdélyi lelkipásztor kesereg ekképpen a mai igehirdetések kapcsán: „Ha ma élne Luther és Kálvin, és végigjárnák Európát, elsírnák magukat a hiteltelen, erejét vesztett prédikációk hallatán.”
Hasonló kesernyés hang szólal meg ezzel kapcsolatban a fentebb említett, a Harangszóban is közzétett Cserhalmi Györggyel készített interjúban is.
Nézzünk szét tehát ezért jobban magunk körül, mert az itt leírtak korántsem merítik ki hibáinkat és azokat a hiányosságokat, melyeket az előző évtizedekben követtünk el.
A Magyar Református Egyház újraalakulása 2009. május 22-én Debrecenben összeterelt újra bennünket, és nagy esélyt ad a megújulásra őseink nyomán vissza a gyökereinkhez. Mert csak ezt az utat járva nézhetünk újra bátran a jövőbe. Csak ezután vallhatjuk mély meggyőződéssel: „Krisztus a jövő, együtt követjük Őt!”
Szakál Gábor, Kassa
