Hetvenegy esztendővel ezelőtt, 1942 végén a magyar királyi 2. honvéd hadsereg állománya – soraiban számtalan felvidéki honvéddel – hazájától távol ünnepelte meg a karácsonyt. A hátországban már a nyár végén jótékonysági akciók sora indult meg, hogy a keleti hadműveleti területre kiküldött magyar honvédek számára téli ruházatot, cigarettát és pénzadományokat gyűjtsenek, nem feledkezvén meg az itthon maradt hozzátartozóikról sem.
Sajnos a nagy lelkesedéssel összegyűjtött téli ruházati cikkek, óvó eszközök és adományok nem mind jutottak ki az első vonalakba, legtöbbjük a hadsereg vonatkörletében maradt hátra és később, az 1943. januári visszavonulás során semmisült meg.
Erről az esztergom-tábori 32/I. zászlóaljhoz beosztott Medve Pál testőr őrmester a következőkben számolt be: „Elutazásom előtt egy őszinte kampány volt itthon, egy gyűjtés a fronton lévő katonák ellátására. Ez főleg és elsősorban a hiányos ruházatot célozta. Tehervagonok teltek meg a meleg alsókkal, kesztyűkkel, érmelegítőkkel, de sok volt a használt bunda és egyéb értékes holmi, amit az ajándékozók a fronton lévők számára adtak. Ezek az ajándékok valami úton nem értek oda, ahol valóban nagy szükség lett volna rájuk, a Don partján őrködő honvédekhez. Egyetlen darabbal sem találkoztam sem a lövészárkokban, de a visszavonulás közben sem.”
Az idehaza maradt családtagok nem feledkeztek meg a Donnál lévő férjről, édesapáról, rokonról, így a honvédek legnagyobb örömét egy-egy otthonról kapott tábori levelezőlap, vagy kisebb élelmiszer csomag jelenthette 1942 karácsonyán. 
A karácsonyról mind az első vonalban, mind az arcvonal mögötti harcálláspontokon és a vonatkörletekben valamilyen formában igyekeztek megemlékezni a csapatok. Igyekezetük természetesen nem lehetett problémamentes. Vajon hogyan viselkedik az ellenség? Hogyan lehet a katonáknak megkönnyíteni a távollét elviselését az otthontól a „szeretet ünnepén”? Érkeznek-e levelek, csomagok karácsonyra? – ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni megemlékező írásunk.
Négy honvéd gyalogezred 1942. évi karácsonyát idézzük fel, melyek közül háromban – a 2., 3. és 14. gyalogezredben – felvidéki honvédek is szolgáltak.
Karácsony a Donnál
Karácsony napján a kassai 21. honvéd gyalogezredhez beosztott budapesti m. kir. „József Nádor” 2. honvéd gyalogezred mozgósított zászlóaljai külön-külön ünnepeltek így az arcvonal mögé visszavont esztergom-tábori 32/I. zászlóalj Sirokij településen, a jászberényi 32/III. zászlóalj állománya pedig a Kolovert és Karabut közötti húzódó védőállásaiban töltötte el.
Az ünnepet megelőző napokban a honvédek nagy izgalommal várták az első levelek és csomagok megérkezését, melyek részben el is jutottak hozzájuk. A „szent este” meghittségét ugyan valamennyien másképpen élték át, de az otthonuk és szeretteik utáni vágyakozás, s a bizonytalan jövő mindannyiuk gondolataiban jelen volt.
Dalmadi István csapatcsendőr tizedes egy spontán, nemzetközivé vált karácsony estére emlékezett vissza: „Az olaszok karácsonykor átgyüttek köszönteni. Hoztak fenyőfát, megajándékoztuk egymást. Pálinkával, rummal megkínáltuk őket és meghatódva danolgattunk karácsonyi dalokat.”
A székesfehérvári m. kir. „Szent István” 3. honvéd gyalogezred tatatóvárosi II. zászlóaljának egyik tisztese, Becsák László továbbszolgáló szakaszvezető korabeli naplóbejegyzései szerint a következőképpen telt el a december 24-i és az azt követő nap Dmitrijevka környékén: „December 24. Ébresztő 4-kor. (…) Elindulunk. Útközben egyre közelebbről halljuk a puskák pufogását és a géppuskák kattogását. Egy gyülekező helyen megkaptuk az ásókat és csákányokat, de az állásba nem lehetett bemenni, mert az orosz jól belátja a terepet. (…) Hazamentünk, útközben a karácsonyfáról beszélgettünk, hogy az idén nem lesz. Este nagy öröm ért bennünket, 2 deci pálinkát kaptunk.
Óvári őrvezető kapott ma csomagot, az elsőt a századtól. Öröm gyúl a szívünkbe. Óvári mindjárt eltöri a süteményeket és a szakasz minden egyes tagjának ad belőle. (…) Különösen őneki volt karácsonya. Polgár hadnagy úr este lakása előtt beszédet intézett a századhoz. Este isteni csuda, megyek a tiszti szállásra, hát van karácsonyfa. Minden szakasz kapott egy kis ágat belőle. Mégis volt zöld águnk. Feldíszítettük a sajt aranyozott papírjával.
December 25. Karácsony első ünnepe. (…) Az istentiszteletet egy kétszobás házban tartottuk. Az egyikből a római katolikus vallású legénység kijött, felettük az ajtót és felzengett a „Krisztus Urunknak áldott születésén.” (…) Vagy tizennyolcan vettünk részt az istentiszteleten. Gondolatunk hazaszáll szeretetteinkhez, karácsony van… Két órakor sorakozó lapáttal, csákánnyal. Előtte fele levelet kiosztották. Hat darabot kaptam, közte fényképet, ez volt nekem Istenben bízó karácsonyom.
Mindenki, aki lapot kapott, vidáman ment kifelé. A bunkerokat a második vonalban a hóból kiástuk. Hideg, rideg pincehelyiségek fogadtak bennünket. Tüzet raktunk, de meleg nem igen volt. Hordtunk hozzá mindenfelé elbarangolva a fát, deszkát a berendezéshez… Éjjel két órakor indultunk haza. Szürkült már öt óra felé, amikor hazaértünk. Sok sóhaj, ami hazaszállt… Itten mindegy, hogy karácsony van-e, vagy egy szürke hétköznap.”
A kilenc hónapja frontszolgálatot teljesítő 3/III. gyalogzászlóalj karácsonyi készülődéséről a fehérvári csapattest vezető orvosa, dr. Bajor Ferenc tartalékos orvos főhadnagy a következőkben tájékoztatta a Fejérmegyei Napló olvasóit: „Zászlóaljparancsnokunk karácsony előtt azt az ötletet vetette fel, hogy a zászlóalj hősi halottjainak hozzátartozói részére gyűjtsünk és karácsonyra küldjük el nekik. Így a legénység és a tisztikar teljesen önként összegyűjtött 3500 pengőt, s ezt arányosan elosztva, karácsonyra minden hősi halott hozzátartozójának levél kíséretében elküldjük.
Igen nagy szó ekkora összeg önkéntes felajánlása a csaknem mind napszámosokból álló legénység részéről, s hű kifejezője annak az összetartásnak, bajtársi szeretetnek és együttérzésnek, amely itt az örökös veszély közepette annyira kifejlődik az emberekben.”
A kecskeméti m. kir. „Zrínyi Miklós” 7. gyalogezred Ternovojéba hátravont vonatkülönítményénél Szabó László tartalékos hadnagynak a Kecskeméti Közlönyben megjelent beszámolója szerint következőképpen ünnepelték meg karácsony éjszakáját: „Az egyik orosz falunak magyar lobogókkal díszített iskolatermében tartottuk meg a karácsonyfa-ünnepélyünket. Az ünnepélyre hivatalosak voltak a falu orosz „előkelőségei” is, akinek tolmács útján magyaráztuk meg karácsony jelentőségét.
Négy kecskeméti honvéd: H. Szabó Mihály, Király István, Erdei András és Apró Ferenc eredeti betlehemes játékot mutattak be. A karácsonyi ének közben, amit a „pásztorokkal” együtt mindannyian énekeltünk, kigyúltak a karácsonyfagyertyáink. Egy szem sem maradt szárazon. Lovai Márton őrvezető az elhunyt hősökről, bajtársainkról emlékezett meg megható szavakkal, Szeghalmi István honvéd pedig az otthonhagyott szeretteinkhez szállt el gondolatban és ragadta magával a bajtársakat is.
Én a magyar honvéd 1942. évi karácsonyáról emlékeztem meg, amit kint a Don partján, kötelességünk leghívebb teljesítése közben töltünk, lélekben és imádságba azonban együtt vagyunk szeretteinkkel. (…) Majd közös imában szálltunk az Úrhoz egy békességesebb karácsony eljöveteléért és katolikusok, reformátusok, evangélikusok közösen elimádkoztuk a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát. A bensőséges szép karácsonyfa-ünnepély a Himnusz eléneklésével ért véget.
Az ünnepély után betlehemeseink több orosz házba betértek, hirdetvén a Megváltó megszületését, amit az öreg oroszok meghatódva hallgattak, a fiatalok pedig értelmetlenül bámultak meg. Az ajándékkiosztás közben érkezett meg futárpostával az otthoni szeretetcsomag-regiment, így az otthonról érkezett sok-sok karácsonyi üdvözletet és ajándékokat együtt oszthattam ki. Karácsony első napján a falu öreg férfijai szerenádot adtak a kecskeméti honvédeknek.
Olyan orosz énekeket énekeltek, amit 20 évig nem volt szabad és a polgármesterük köszönetet mondott nekünk azért, hogy az ő számukra is elhoztuk a karácsonyt és a felszabadulást. Sok-sok kecskeméti honvédnek örökre emlékezetes lesz az 1942. évi karácsony…”
Rumy Lajos ezredes, a budapesti 31. gyalogezred (soraiban az alföldi bakák ikerezredének két zászlóalja) parancsnoka a szent este megünneplésének időpontját ezrede alakulatainál december 23-ára helyezte át, s minden honvédnek feljavított élelmiszeradagjához egy-egy üveg francia pezsgőt osztatott ki.
December 24-ére teljes készenlétet rendelt el, s látogatást tett a csapatteste korotojaki állásaiban. Budapesti 31/II. zászlóalja részére Puszta Sándor római katolikus lelkész, papköltő éjféli misét celebrált, melynek helyszínéül a korotojaki női fegyház közelében levő romtemplom alagsora szolgált.
A kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj gazdasági hivatalában szolgálatot teljesítő Solymosi István karpaszományos őrmester ekképpen emlékezett vissza szűkebb környezete ternovojei karácsonyi ünnepségére: „Nem volt csillogó karácsonyfánk, csak ételünk, italunk.
Vendégeket hívtunk. Az éhező oroszokat, háziasszonyunkat, akinek két kis „clopci”-ja volt, 5-6 évesek, a hozzátartozóit, egy félnótás öreg ruszkit és nőtestvérét. Rajtuk kívül a közelben levő munkaszolgálatosok közül 4-5 pesti zsidót, akikről tudtuk, hogy ki vannak éhezve, hogy jól lakjanak és emberek között legyenek. Akinek valami zeneszerszáma volt, azt magával hozta.
Szeretettel, emberséggel fogadtuk őket és jól is érezték magukat körünkben. Ettek és ittak, fizettek a szerető vendéglátásért zenével. Magyar nótákkal, divatos slágerekkel. Nem volt ott magyar és zsidó, csak emberek voltak. Akiket a kölcsönös megbecsülés, a vihar előtti csendben és békességben egymáshoz bújva a „Pax Christi” /:Krisztus békéje:/ ölelt egybe minden gyűlölet nélkül, az idegen ég alatt.”
A védőállásban levő honvédek általában egy-egy nagyobb bunkerben összegyűlve, tisztjeik rövid megemlékezését hallgatva csendben ünnepeltek, de volt olyan csapattest is, amely vállalkozást kísérelt meg az ellenséges vonalak irányában.
A kecskeméti 37/I. zászlóalj december 24-én este 8 órakor indította meg vállalkozását, 30-40 méterre meg is közelítette a szovjet állásokat, majd az ellenséges figyelők észlelését követően 90 perces zárótüzet kapott. A három tiszt és egy altiszt vezette csoport veszteség nélkül hajnali fél 3-kor tudott csak visszatérni a saját vonalakhoz.
Egyedi Károly őrvezető, az egri m. kir. „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred ezredközvetlen távbeszélő szakaszának fiatal katonája visszaemlékezésében ezeket írta 1942 decemberéről: „Közeledett a Karácsony. Rádión keresztül szoktuk hallgatni az olyan adásokat, ahol a különös szervezeteknek a tagjai számolnak be arról, hogy milyen és mennyi téli ruházatot készítettek a harcoló katonáknak.
Nem fognak fázni a hőseink, volt a jelszó. Nekünk csak egyszerű téli ruházatunk volt, a posztóból készült felső rész, meg egy haskötő, ami flanelből készült, 15 széles és egyszeri tekeréses hossza, plusz a pertli. Sem meleg alsó ing, sem hosszú alsónadrág, sem téli sapka.
Tehát várjuk, hogy a civilek törődjenek velünk, hogy ne fázzunk meg. Ugyanez volt az olyan propagandával is, hogy készítsenek karácsonyi élelemcsomagokat, hogy a vitézek úgy érezzék, hogy otthon vannak, amikor megindulnak a disznóvágások. Igen, a rádióból lehetett ilyesmit hallani. És mind azok a meleg gúnyák meg füstölt szalonnák, kolbászok, kalácsok, italok elkészültek, a rádióban azt is eldicsekedték, hogy kik és honnan küldik, mennyit és mikor adták fel a tábori postával, amit a repülők fognak kihordani. És azok ki is érkeztek, mind egy szálig, csak hosszú út volt a fronton, hogy kiérjenek hozzánk a vonalakig!
Csak húsz kilométert kellett volna, hogy a repülőtértől valahogyan kijussanak a szeretett csomagok. Ott maradtak! Maradtunk úgy, ahogyan kimentünk. És mi lett a küldeményekkel?” A valóságban Eger és Heves vármegye lakossága már 1942 augusztusától próbált meg gondoskodni a fronton harcoló fiairól és otthon hagyott hozzátartozóikról.
Az Eger című újságban számos tudósítás jelent meg arról, hogy mennyi téli ruházatot, használati eszközöket, élelmiszert, készpénzt gyűjtöttek, s azokat a tábori posta útján küldték ki a Donhoz.
December 24-én a kora reggeli órákban a gyöngyösi 14/III. zászlóalj állásaira szovjet tüzérségi és aknavető tűz feküdt, de a várt gyalogsági támadás elmaradt. A gyöngyösi 20/II. könnyű tábori tüzérosztály válaszként megtorló tűzzel árasztotta el az ellenséges állásokat.
Karácsonyi jókívánságait még december 6-án írta meg szeretteinek Jakabos László főhadnagy, az egri 14/II. zászlóalj GH főnöke: „Drága Belluskám és Józsikám! Sok, sok szeretettel gondolok Rátok, innen, a messzi Oroszországból. – Karácsonyra hazamenni nem tudok, de gondolatban Veletek fogom megünnepelni a Jézuska születését. Legyetek jó, szó fogadó gyerekek! Édes Jézus áldjon meg Mindnyájatokat. Sok szeretettel csókollak: Laci bátyátok.”
Hogyan is töltötték a karácsonyt a Don partján az egri honvédek? Egyedi őrvezető erről a következőket őrizte meg emlékezetében: „Átköltöztünk a nekünk szánt bunkerbe karácsony után. Szentestén, szokásom szerint kimentem a szobából és néztem az eget.
Nem volt csillagos, szél sem fújt, hó sem esett. Kint a vonalban csend volt. Néha egy rakéta világította meg a megfagyott Dont. Bemegyek a szobába, csend, vagy valakinek az ajka mozog, vagy imádkozik, vagy valamit ismételget a múltból, ki tudja. Könnyes szemek is vannak, senki se próbálja meg letörölni, nem szégyen, legalább is nem most. Van egy kis gally egy üvegben, kidíszítve cifra színes papírral… Azt hiszem, nincs közöttünk olyan, aki nem gondolt arra, némán, hogy az ígért karácsonyi csomagok nem érkeztek meg Karácsonyra…”
A Megváltó születésének napján az Eger újságban több tábori levelezőlapot is olvashattak az itthoniak. Az egyiket Répási Miklós főhadnagy, a 14/1. puskásszázad parancsnoka küldte: „Amikor a szeretet fáján odahaza kigyulladnak a gyertyák, hogy betlehemi fényt vonjanak a karácsonyfákat körülállók lelkei köré, lélekben hazarepülünk mi is innen fagyos lövészárkainkból, hogy a Jézusvárás fenséges pillanatait szeretteinkkel lélekben összefonódva mi is átélhessük.
Talán éppen a Szent Estén kell majd kétszeres eréllyel fognunk a fegyver agyát, mert ez az ördögi csorda, amely velünk szemben áll, nem ismeri mi az a léleköröm, melyet a karácsony jötte jelent. Biztosan eljönnek és „kántálnak” nekünk, hogy luciferi lelkük aljas indulatait kielégítsék.
Mi várni fogjuk őket és ha a Szent Estén tényleg fegyvert kell fognunk és ki kell állani a géppuskák mellé, emlékezetesebb lesz a muszkának ez a karácsony mint nekünk, ez biztos. Életünk csendben telik. Csak éjjeleinket teszik változatossá kisebb csetepaték.
Nagy a hó és a hideg, de állásaink kiváló megépítésűek, védenek a hideg ellen bennünket. Tipikus téli állásháború folyik, mely harcászati vonatkozásaiban jóval enyhébb, mint az ősz súlyos harcai, de a másik ellenséggel is harcban állunk, a téllel és bizony ez a két ellenség együtt nem kis feladatot ró ránk. Kiérdemeltük a hadsereg legaktívabb hadosztálya jelzőt hadsereg parancsnokunk szájából és ez is azt bizonyítja, hogy a hevesi baka a havas-fagyos árkokban vívott harcban is élen jár.”
Mizslai József ezredközvetlen távbeszélő honvéd sorait is közölte az Eger: „Karácsony ünnepén már kora reggel a nap teljes szépségében bontakozott ki és megcsillogtatta a Don jegét. Gyönyörű reggel volt. Olyan, amilyeneket csak a magyar föld teremt, varázsos hangjával.
Mindannyian fájó, de szerető szívvel gondoltunk haza, kiktől elszakítva, messze idegenben, az ellenséges tűzben, töltve szent karácsony ünnepünket. A földalatti kicsiny házikónkban összegyűltünk, és egy kicsi karácsonyfa alatt; egy szál gyertya halvány fénye mellett imádkoztunk, a megszületett Úr Jézusért. A honvédek karácsonyfáján nem volt szaloncukor, sokféle édesség, de annál inkább nagyobb szeretet sugárzott alá; fel, fel az Úr Jézus Krisztushoz.
Az otthoni magyar Kárpátok díszes fenyőitől távol s olyan tájon, ahol a hit csak a múltban él, a valóság sajnos nincsen meg. A boldogabb karácsonynak vissza kell térin. Az egész mindenség, minden lény felszabadító és megváltó után kiált. Ez a kiáltás nem egyszer hangzott el, hanem hangzik örökké. Hiszen kifejlődni, kibontakozni akar minden magyar. Bízunk a jó Istenben, hogy a jövőben minden magyarnak boldogabb karácsonya lesz, ahol együtt fog érezni az Úr Jézussal és az ő szeretteivel. Adja Isten, hogy úgy legyen.”
Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma
