Keringőnek támaszkodva – Balassa Zoltán kritikája Szaszák György legújabb könyvéről
Szaszák György hatvanadik születésnapja alkalmából egy kötettel lepett meg bennünket. A címe Kassai kapuk. A kassai Hernád Kiadó adta ki. Igaz, a címlapon a 2013-as évszám szerepel, ám az olvasó kezébe csak idén került. A szerző eligazításképpen azt írja munkájáról, hogy négy évtized hordalékait gyűjtötte össze.
Az olvasóval közli, hogy közünk van egymáshoz. Vagyunk és történünk. A lejegyzett szavak nem csak általa lettek s ezért valamiért jelenthetnek is valamit. Azt írja le, ami Kassán vált értékké. „Ebben a könyvben az utóbbi négy évtized alatt általam megjelölt homokszemeket söpörte egymás mellé a szél.” Az ő városában kitárja a kapukat és belépésre invitálja az olvasót és böngészésre buzdítja.
Szaszák Györgyöt évtizedeken keresztül, mint az Új Szó kassai tudósítóját ismertük. A rendszerváltás után távozott a szerkesztőségből. Miközben dolgozott, jegyzeteket készített mindarról amit tapasztalt és foglalkoztatta. Tán arról is, amit a cenzúra nem engedett volna át. Saját bevallása szerint, naplót sohasem vezetett, de azért jegyzetelt szorgalmasan. Hatvanadik születésnapja alkalmából hatvan jegyzetet válogatott össze. Van itt szentencia, vers, levél, megemlékezés, jegyzet, dokumentum…
Anton Gregáról, a Kassai Állami Színház egykori igazgatójáról is megemlékezik. Kiválóan beszélt magyarul. A mečiari időkben ha találkoztunk az utcán, szlovákul köszöntöttem. Rám szólt: mi az, elfelejtett magyarul? Tudtam, fiatal korában a váci nevelőintézetben nőtt föl. Rettenetes nevelője volt, aki akkor adott kimenőt, ha egy hosszú csendőrkáromkodást hibátlanul mondta el. De voltak olyan nevelői is, akik egy életre szóló szeretetet adtak neki. Most tudom meg e kötetből, hogy élete vége felé gyötrődött amiatt, miért lett belőle szlovák. Édesanyja magyar volt, apja egy magasrangú katolikus pap. „Biztos vagyok benne, hogy Grega identitászavarait a Máraival való találkozás is előidézte”. (8.)
E munka anyanyelvünk izgalmas titkait is feszegeti. Az él kiegészítve egy f-fel, fél. A létezés hajnalán valami egész eltört, ami a fájdalmat szülte s ez lopta lelkünkbe a félelmet, mely vágyakozás az éden egésze után. Az ember egyedül fél. Más helyütt meg így vélekedik: „Képekben mutatja magát az élet. Ezért van szemléletünk róla. A világról látásunk, nézetünk van – tehát nem hallásunk, vagy tapintásunk.” (7.) De azért hallomásunk lehet róla. Teszem hozzá.
Ez a munka egy érdekes és üdvözlendő kísérlet. Félreértés ne essék, nem azzal van gondom, hogy miről ír a szerző és miről hallgat. Ő viszi vásárra a bőrét amúgy is. Az sem zavar, hogy egyes szereplőket másképpen látom mint ő. Másképp élnek emlékezetemben. Ez természetes. Ennek több oka van. Egyrészt egy másik ember életéből csupán néhány filmkockát ismerünk és rendszerint másokkal ellentétben, egészen másokat tudatosítunk. Az ember memóriája szeret játszani. Bosszantó, de anélkül, hogy tudnánk, mindannyiunk szűrőkkel rendelkezünk. Mást-mást szűrnek ki és engednek át a minket ért benyomásokból, helyzetekből, történésekből. Ez persze a szerzőt is jellemzi és akarata ellenére olyan dolgokat árul el a legintimebb szférából, amelyekről nem szeretné, ha napvilágot látnának (l. hypage satanas, 73.).
Az egyik szemem sír a másik nevet. Határtalanul mérges vagyok, hogy Szaszák György könyve ilyen méltatlan kiadást ért meg. Ez a kiadó és a szerző felelőssége. Azért fogott el a tehetetlen méreg, mert egy kis odafigyeléssel, szakszerűséggel, netán elkötelezettséggel el lehetett volna kerülni a teljesen fölösleges hibákat és maradéktalanul értékes könyv kerülhetett volna asztalunkra. Ez a kötet azonban úgy a szerzőt, mind a kiadót lejáratja. Pénz, idő ment rá és nincs hatalom, mely már megváltoztathatná a tényállást! Az olvasó-vásárló iránti tisztelet is megköveteli, hogy míves könyveket tegyünk az asztalára. Indulatosságomat fokozza az a tény, nem ez az első eset, hogy olyan kötetek jelennek meg, melyek saját magunkat is leminősítik. Nagyfokú illetlenség a kiadó részéről, ha cserben hagyja a szerzőt! Szinte úgy néz ki, hogy le akarja járatni. Ebben az esetben erről szó sem lehet, de száz év múlva – a történet fő ludasait nem ismerő rosszmájú olvasó – erre is gondolhat. A Kóby és Gizi c. írás (ő kisbetűvel írja e neveket!; 31-33.) nagyon hangulatos és érdekes megvilágításba helyezi a festő és felesége viszonyát. Én ezt a kapcsolatot egészen másképpen látom, de ennek nincs jelentősége. Mások életéből egészen különböző képkockákat őrzünk. Szinte heti vendég voltam náluk 1973-85 között, majd azután Gizi néninél, azaz Haltenberger Gizellánál haláláig. Számomra házasságuk harmonikus, néha zsörtölődő, de sohasem konfrontatív, egymással harcoló kapcsolatát jelenítették meg. Az Egy öreg szicíliai kassai magánya c. írás szintén érzékeny lélektani megfigyelésre vall (42.). Olvasunk arról, hogyan ellenőrizték spiclik a spiclit, milyen tragédia érte Roskoványi Istvánt Tóth Attilától jövet, miképpen tanult meg magyarul Kónya Péter és Petr Rákos. Pomogáts Béla meg nem szerette Makovecz Imrét, akivel egy házban lakott és sok minden egyébről, ami városunkban történt. A kassai Vasmű milyen káros anyagokat bocsát a levegőbe. Mind, mind fontos adat.
Márait idézi legtöbbször, azután Örkényt. Egy alkalommal Márai gondolatát veszi át, de azt nem jelzi. Ugyanis az író azt írja, hogy „a magyarokkal házasodott szász kézművesek ivadékai vitték ki tengelyen vagy tutajon a világba, mit egy európai ízlésű és hagyományú magyar város nemesen megmunkált anyagban faragott, főzött, pácolt, ékített.” Szaszák ezt így alakítja át: „Amit a kassai céhmesterek és a kézműves tanítványaik anyagba faragtak, pácoltak, vagy más módon ékítettek – nemcsak Európa, hanem a világ más piacain is keresett termékek voltak.” (81.) Azt sem kellett volna benne hagynia a szövegben, hogy „Szülőházát lebontották Kasán [!!].” (94.) Sokáig azt hittük, de azóta kiderült, az épület áll. (Ezért is kár, hogy nem írt időpontokat!)
Szaszák György saját bevallása szerint, sohasem vezetett naplót. De alkalomadtán lejegyezte a számára fontos eseményeket, gondolatokat, kérdéseket. Ezek közül válogatott össze hatvan jegyzetet, amelyeket fontosnak tartott közzétenni. Hatvanat azért, mert éppen annyi éves lett tavaly. Felvillantja az életutakon keresztül az identitás kérdését, az asszimilációt és a mindennapokat. A szerző éleslátású megfigyelő, kellő empátiával rendelkezik riportalanyai iránt, fontos mozzanatokat rögzít a kassai mindennapokból, kitér a történeti összefüggésekre, összefoglalja ismereteit, utalva a város történelmi múltjára. Sajnos azonban nem nézett utána minden adatnak. Ezen a ponton tréfálja meg saját memóriája. Sok olyan dologról tudósít, amelyek fontosak, de hibás adatai miatt, az olvasó a többit is bizalmatlanul fogadja majd. Sajnos, egyes jegyzetei után nem ír dátumot, így nem mindig tudjuk, mikor írta. Ez fontos lett volna a történelmi háttér miatt.
Érdeklődéssel fogtam neki az olvasásnak, mert a szereplők nagyobb része személyes ismerősöm, barátom volt. De egyre jobban elkedvetlenedtem. Lássuk miért!
Szaszák szerint, Dvorcsák János a Csemadok Kassai Városi Bizottsága titkára az épület udvarán „a Nyugat összegyűjtött példányait akarta elégetni, „mert azt hitte, hogy ez nyugati burzsuá [!!] irodalmat tartalmaz… Gágyor persze leszidta és magával vitte a megmaradt lapszámokat. Nos, erről ennyit.” (107.) Én erre másképp emlékszem, ezért írtam Gágyor Péternek. Megerősítette azt, amire emlékeztem. Ugyanis nekem is elmondta mi történt. Egy alkalommal, amikor a Csemadok kassai épületébe jött, a kukába kidobva találta a Nyugat bekötött példányait.Ezeket magához vette azzal, hogy ő találta meg, tehát ő a jogos tulajdonos. De mégsem menthetjük föl a könyvégetés vádja alól. Ő ugyanis a német nyelvű könyveket szerette volna máglyára vetni. Amikor ezt Kolár Péter megtudta, a köteteket kivitte a stószi Fábry-házba. „Nos, erről ennyit.”
„A szlovákok között még mindig sokan vannak olyanok, akik Kossuthra szinte ellenségként tekintenek, mint ahogy a magyarok Štúrra.” (44.) Mivel a szerző nem árnyalja a helyzetet, a két személyiség közé önkéntelenül így „ellenség-egyenlőségjel” kerül. Štúr gyűlölte a magyarokat, amit sokan a szemére vetettek. Kossuth viszont a szlovákokat és a többi nemzetiséget nem gyűlölte!
Beszámol róla, hogy az egykori vármegyeház épületében működött a Kassai Kormányprogram Háza, majd a Jakoby Galéria székháza lett (121.). Azonban a szerző elfelejtette hozzátenni, hogy a képtár csak 1992-96 között viselte a nevét, hiszen magyar festőről „nem illik” elnevezni egy szlovák intézményt, mely nagy mennyiségű „reszlovakizált” festő képét őrzi. S így újra a jellegtelen Kelet-szlovákiai Képtár nevet viseli. Jakoby nem ideológiai okokból nem lett Nemzeti Művész (122.), hanem magyarsága miatt. A Magyar Nemzetet járatta és személyazonosságijában is átíratta nemzetiségét magyarra, ahogy egyszer megmutatta nekem.
„Mikor azonban ennek a pártnak [értsd: Nyilaskeresztes Pártnak] a parancsára Kassa Fő utcáján baloldali érzelmű embereket kezdtek a fákra akasztani, ebből a pártból is kiábrándult.” (11.) Nos, a Fő utcán 1945. január 5-én 12 embert akasztottak föl. Az első hatot partizántevékenységgel vádolták, a többiek katonaszökevények voltak. Hogy baloldali érzelműek lettek volna, nem tudjuk. Lássuk a névsort: Bruszki András (1905, Beregszász, r.-kat., földműves), Grün Ábrahám (1922, Turcs, izraelita), Gulyás Mihály (1905, Egyek, r.-kat., napszámos), Hatsch Sándor (1922, Nagyszőlős, izraelita), Hercz László (1911, Kassa, izraelita), Kahán Mózes (1922, Máramarossziget, izraelita), Cseh Ferenc (1905, Nagyrozvágy, ref.) és Dulinyi János (1901, Nagyrozvágy, ref., gazdasági cseléd), Fábián Sándor (1906, Botpalád, ref., juhász), Suha József (1905, Tarnalelesz, r.-kat., zenész, cigány), Szerényi Béla (1905, Beregdaróc, ref.), Szűcs András (1905, Bodrogszentes, r.-kat.).
„Az Immaculata felszentelését követő éjszakán egy hexameterekben írt gúnyverset ragasztottak a szoborra, mely a Mária-kultuszt gyalázta.” (27.) A gúnyverset Gyulai András erdélyi diák költötte Horatius egyik szatírájának alapján a szoborleleplezés napjaiban. A szobrot 1723. október 3-án leplezték le. A verset egy Túrkevei nevű peregrinus tanító 1724. január 26-án ragasztotta föl csirizzel a szoborra. Ha jól számolom, 115 nappal később.
„A Szepességből származom. Pedagógus családból, mely elég heterogén volt: németek, magyarok, szlovákok, csehek alkották.
Riporter: Mint ahogy például Márai Sándor őseit is…” (65.) Valóban? Márai cseh és szlovák felmenőiről eddig nem hallottunk.
Gerster Béla… a korinthoszi csatorna tervezője, a Panama-csatorna társtervezője volt.” (67.) Nem! Gerster a Panama-csatorna nyomvonalának kijelölője (1878) és a korinthoszi csatorna tervezője és építője volt (igaz, nem ő fejezte be építését; 1882-1893)!
„Én úgy gondolom, maga az a tény, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet a közeli Sárospatakon született és 4 éves kortól a szászok lakta Thüringiában [!!] élt – rejtheti magában a választ, mégpedig azért, mert Kassát a magyar őslakossággal keveredő szászok építették várossá.” (142.) Ez a gondolat mások fejében is megfordult, csakhogy máig nem tudjuk, Szent Erzsébet hol született. Egyes adatok arra utalnak, hogy Pozsonyban, Zolnay László művészettörténész Óbudát tartotta szülőhelyének. Ezt végleg eldönteni aligha lehet. Nyitott kérdés, hogy akkor, amikor a Dóm épült, volt-e egyáltalán az embereknek tudomásuk róla, hol született ez a szent. Apró hiba, Türingiát írunk magyarul és Thüringent németül.
A Lőcsei-házat „Thurzó Elek adta el 1542-ben Lőcse városának”. (142.) Thurzó annak az évnek november 29-éjén odaajándékozta azt!
„Amint ismeretes, 1667. augusztus 18-án” temették el I. Rákóczi Ferencet a premontrei, akkor még jezsuita templomba. Ez így nem ismeretes, mert akkor 1676-ban nem születhetett volna meg a fia. Erre az eseményre 1677-ben került sor.
„Jonáš Záborský szlovák történész, író 1849-50-ben tanított a Kassai Egyetemen.” (117.) Az illető paptanár volt elsősorban. 1843-50 között német káplánként működött Kassán, majd a görög nyelvet oktatta a Kassai Akadémián (1850-53).
Serédi Jusztinián, sohasem volt egri érsek (134.) és Schönherz Zoltán nem juttatott el hozzá egy „titkos levelet, amelyben bizonyítékok voltak arra, hogy a német hadsereg megszállja Magyarországot.” (uo.) Klári nekem megmutatta az erre vonatkozó dokumentumokat. Schönherz Zoltán két társával – álnéven – fölkereste Serédi hercegprímást Esztergomban és a kassai bombázással kapcsolatban informálták. Azt állították, hogy a németek készülnek a város megbombázására. (Ez persze lehetett a szovjet titkosszolgálat játéka, hogy a németekre tereljék a gyanút a bekövetkező bombázás után.) Ahogy a szerző helyesen írja, Schönherzet 1942-ben végezték ki, s akkor még Magyarország náci megszállása nem volt napirenden. Egy ilyen megoldásra a nácik csak jóval később gondoltak. Továbbá azt írja, hogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök meghallgatás nélkül kidobta volna Klárát, amikor bátyja számára kegyelmet akart kieszközölni (133-34.). Klári nénivel erről többször beszélgettünk. Nekem így mesélte el az esetet. Felutazott, hogy Szombathelyivel találkozzon. Egy magasrangú főpap járt éppen nála, így várakoznia kellett. Azon járt az agya, hogy most emberéletről van szó, minden perc számíthat és ott bent egy pap tárgyal ki tudja milyen másodrangú ügyről. Azután kiderült, ez a pap is Schönherz kegyelme ügyében járt el. A vezérkar főnöke fogadta Klárát, de kimérten tárgyalt vele és szárazon közölte, nem tehet semmit. Igyekeztem Klárinak megmagyarázni, hogy Szombathelyi hatalmas német nyomás alatt állt. Ha csak annyi bizonyosodott volna be, hogy bátyja kommunista, lett volna remény. De mivel szovjet kémnek számított, az adott háborús viszonyok miatt csakis halál várhatott rá. A történethez hozzátartozik, hogy Klára jelen volt Szombathelyi háború utáni tárgyalásán. Az egyik szünetben a vádlott odajött hozzá és bocsánatot kért tőle. „Én azt tanultam fiatal koromban, hogy ha valaki bocsánatot kér – mondta nekem Klári -, akkor annak meg kell bocsátani. Kezet nyújtottam Szombathelyinek és azután elájultam.”
Penzió szerepel panzió helyett (109.), „…ezerkétszáz korona vastag fizetésért felvették az egyetemi könyvtárba.” (131.) Ez tükörfordítás a szlovákból (vö. hrubý plat). Talán bruttó fizetésért! A következő is: Kassai-katlan (25., Košická kotlina), helyesen Kassai-medence. A Pád anjela nem Az angyal zuhanása (131.), hanem Az angyal bukása. Elmerengek. Bukott angyalról már hallottam, (meg)esettről még nem. „Havasival találkoztam a Csemadokon”. Talán a Csemadokban.
Majd azt olvasom, hogy Jeszenszký [!!] Henrik, szegedi jogász doktor cikksorozatot írt a kolozsvári Korunkba az Ellentétek azonossága címmel (108.). Ilyen ember nem létezik! Az említett cikk, mely két részben jelent meg a Korunk 1933-as évfolyamában, Jeszenszky Erik neve alatt jelent meg. A szerző valójában dr. Molnár Erik, kecskeméti ügyvéd, későbbi kommunista politikus és történész, aki egyik írói álneve alatt jegyezte az írást. Édesanyját ugyanis Jeszenszky Jolánnak hívták.
„Très belle vie devant soi!” [ejtsd: Trebell vídevanszoa] – mondja egy francia tanár a vonaton a húszéves Schönherz Klárának, amikor belenéz a tenyerébe. Szaszák viszont ezt a következőképpen adja vissza: „Trebel visoa – Egy nagyon szép élet!” (135.)
„A híres eperjesi evangélikus kollégium… sok magyar tehetséget indított el a pályán, elég ha itt Hamvas Bélát említem”. (57. o.) Nos, éppen őt nem elég említeni, mert ebbe a neves iskolába sohasem járt. Hacsak nem csecsemőként. Születése után a következő évben a család Pozsonyba költözött.
A Magyar Király Honvédséget Horthy-hadseregnek nevezi a letűnt korszak csúsztató, degradáló szokása szerint (134.).
Sokan használják helytelenül a megye kifejezést, így Szaszák is azt írja, „a Kassai Megyei Önkormányzat” (57.), holott a hivatalos név Kassai Önkormányzati Kerület. Az előbbivel az a baj, hogy azt sugallja, mintha valami köze lenne az egykori megyerendszerhez. Ez Magyarországon és Romániában indokolt, de nálunk nem, hiszen ezek a területi egységek minden történelmi előzményt felrúgva, olyan mesterséges alakulatok, melyek asszimilációnkat célozzák. Legalább mi ne legitimáljuk azt!
Az egykori Kassai Nemzeti Színház nem „impozáns barokk” (64.; a neten is így szerepel szó szerint!), hanem neobarokk épület, hiszen nem a 18. században épült, hanem a 19. végén.
Könnye Gizella „asszonnyal két évvel halála előtt ismerkedtem meg Kassán.” (21.) Majd néhány oldallal odébb ezt olvasom: „Kőnye Gizellát alig egy évvel a halála előtt ismertem meg.” (98.) Tehát mikor!? A család a Kőnye nevet nem használta legjobb tudomásom szerint.
„Református létem ellenére…” (11.) istent (148.) ír és mindenhatót (148)! Kis betűvel. A konfirmáció emlékére Bibliájába Gyüre Zoltán református lelkész útravalóul a következőket írta: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, – legyetek férfiak, legyetek erősek. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe”. (15.) Sajnos istentiszteleten a szerzőt ennek ellenére soha nem láttam (csak ha forgatott). Egyszer Szanyi József mondta, „mi reformátusok!” Rászóltam, nem jogosult rá, mert nem gyakorolja vallását. – „Igazad van!” – mondta s attól a naptól fogva haláláig rendszeresen járt a templomba.
Ádám és Éva történetét is átírja. Miközben játszik a szavakkal. Kőből, köl lesz, majd kör, ‘az én köröm’ s abból (kár)öröm. Ahhoz, hogy Éva beleharapjon a szája előtt csüngő piros almába, nincs szüksége a kígyó, vagyis a Gonosz ármánykodására. Innentől állítólag már mindenki ismeri a történetet (72.). Ám az így elveszíti értelmét, az üdvtörténet torzul. Ezért ezt nem tartjuk szerencsés ötletnek.
Kötetében számos filozófiai és vallási kérdést vet föl. Ajánljuk, tanulmányozza a Bibliát. Választ kap rájuk. Egyik dilemmája: „Elképzelhető, hogy Istennek az emberre vonatkoztatva nem pusztán csak akarata, hanem szándéka is van már. Kérdés: lehet-e szándék akarat nélkül?” (9.)
A református lelkész nem tisztelendő (22.), hanem tiszteletes. A plébános a tisztelendő.
Külön bosszantó a család- és helynevek hányaveti írásmódja. Egyrészt kisbetűvel írja (csámborgó-zenekar /38./, csontváry /28./, dúdor istván /13./, duncsák attila /25./, duray miklós /43./, eckerdt sándor /32./, felvidék /82./. héra istennő /87./, kanyapta-mente /125./, kassa /143./, kóby és gizi /31./, krúdy /149./, márai /59./, máraiék /60./, stósz /96./, werner norbert /147./) Ez utóbbi helyesen Ifj. Werner Norbert, mert az apját is ugyanúgy hívják és ő is Rozsnyón született! Ez a számítógépes trehányság majmolása.
Nem Eduard Beneš, hanem Edvard (21.), nem Bocsaki-felkelés, hanem Bocskai, nem Robert Ficó, hanem Fico (95.). Hodemarskýból Hodemarrsky (110.), Hufnagel Györgyből Hufnágel lett (143., mintha Hufnágel Pista rokona lenne!), Komporday Róbertből (112.) Kompordai (96.), Lang Adolf cseh származású budapesti építészből Láng lesz (64.; igaz, többször írták mások is így, hibásan szerepel a neten is, sőt Wick Béla is helytelenül írja), I. Lipótból I. Leopold (117.), Jan Palachból Ján (114.), rimabrézóiból Rimavská Brezovó-i (108.), Schönherz Zoltánból Shönherz (133-34.), Schreiberékből Screiberék (111.), Dušan Šimkoból Simko (45), Staub Móricból a kiejthetetlen Stzub Móric (127.), Štósból/Stószból Šós/Stós (106.), Szepeskáptalanból Szepesi-káptalan (131.), szepesremeteiből mníseki (111.), Tornyossy Tamásból Tornyosi (27.), Arturo Toscaniniból Erturo (159.) és Turcsány Péter költőből Turcsányi Péter író (138.) lesz. Ez már kicsit sok a rosszból.
Hasznos, hogy névjegyzék segíti az embert a böngészésben, de Petr Rákos nevét a P betű alatt találjuk és nem az R alatt. A neves színművésznőt, a Thália művészeti vezetőjét nem Darina Poldafovának, hanem Poldaufovának hívják (8.), viszont a névjegyzékben ezzel a hibás névvel is találkozunk. Őt is a D betű alatt találjuk (156.)! A gép külön névnek vette Anton Gregát Anton Grega mellett és az A betű alá sorolta (156.). Beethoven kétszer is szerepel a névjegyzékben, keresztneve és előneve indokolatlanul szerepel zárójelben (156.), Dušan Šimko a D alatt található (156.), Imrich Lipovszký az I betűnél, ugyanúgy mint II. András, II. Frigyes, III. Károly, II. Rákóczi Ferenc, I. Leopold, I. Rákóczi Ferenc és I. Rákóczi György is (157.)!! „Ján” Palach a J alatt szerepel. Így járt Janus Pannonius, Július Knapp, Juraj Navrátil, továbbá a K-nál Klement Gottwald, M-nél Mikuláš „Kekňák” (158., helyesen Kekeňák), Miro Procházka, Ondrej Klokoč O-nál, Raffaello Sanzio R-nél. Alžbeta Švecová ugyan az S-nél található, de az első helyen, nyilván keresztneve okán. Vincent van Gogh a névjegyzékben Van Gogh Vincent alatt szerepel a V-nél (159.). Azt sem értjük, mi indokolta, hogy a névjegyzékben a K és L betű alatt szereplő neveket kisebb betűkkel írják, mint a többit.
Mulattatók az olyan fölösleges elírások mint a kerengőnek támaszkodva helyett keringőnek támaszkodva (65). Bevallom, ez tetszett a legjobban.
Több helyütt a kötetben a 0 helyett indokolatlanul O szerepel (augusztus 2O-án /48./, 25O ezer /64./, 5OO /91./) Fölösleges hiba: „>Superioris Hungarie Civitas Primaria<” (143-44.), helyesen »Superioris Hungariae Civitas Primaria«”
Kimagaslik a könyv borítója, mely ifj. Szaszák György munkája. Öröm ránézni. Csak a két kemény lap közötti rész lenne vele mívesen egyenértékű! Így viszont szégyenkalodaként működik.
Ami a leginkább felbosszantott az, hogy a hibák zömét egy hozzáértő lektor egy nap alatt kiszűrte volna és nekem nem ilyen értékelést kellett volna írnom. Nem szívesen teszem, de a hibák makacs dolgok. Az olvasás élvezetétől megfosztanak és kizökkentenek. Legszívesebben minden érintettet sós mogyorós pálcával purgálnám és utána még kassai katlanban puhítanám, hogy végre tanulják meg, hogyan kell tisztességesen könyvet csinálni. A honoráriumot meg visszakövetelném az ilyen trehány munkáért.
Ne nekünk kelljen pironkodnunk szégyenünkben! Mert minden munka tudósítás a jövő számára: erre voltunk képesek. Valóban ennyire igénytelenek, pancserek vagyunk? Ha igen, akkor az Isten kegyelmezzen mindannyiunknak! Ez a könyv most már megmarad. Palackpostaként üzeni a jövőnek, az Úr 2013. esztendejében, a kassai magyarok ilyesmire voltak csak képesek. Én ezt elsősorban a magam nevében kikérem magamnak! Mellesleg ez a Guttenberg-galaxis megcsúfolása. „A történelem forgószele olykor némely ember nyelvét is kicsavarja.” (57.) Nem, mi magunk! Ne fogjuk másra!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
