Így hívják, ez a neve: Mirza. A perzsáknál méltóságnév, annyit tesz: úr. Úr, mert főrendi, főnemesi arisztokratáknak kijáró előnév. Különben Mirza egy írógép. Az én írógépem. Ő is matuzsálem, én is, jól megértjük hát egymást: mindketten a huszadik század szemtanúi voltunk, e század anyajegyét viseljük.
Mirza olyan, mint egy remekmívű ékszertartó, kimondhatatlan kincsekkel a mélyén. De egy kicsike fekete zongorához is hasonlít, s akárcsak Ady Endre fekete zongorája, bolond hangszer volt: hosszú éveken át sírt, nyerített és búgott, mialatt „vak mestere” tépte, cibálta.
Mirzának negyven billentyűje van, tele ékes ékezetekkel. Úristen, mennyi ékezet! Angolban ilyen sose létezett – ámulna el rajta Zilahy Lajos. De egykori írótársamat ki kell egészítenem Kosztolányi Dezsővel, mert az én negyvenbillentyűs Mirzám egyben egy kétszázezer billentyűs aranyorgona is, melyen évtizedeken át játszadoztam árván, ki-kiállva a huszadik század tereire, pofozkodni a széllel, s a zöld viharban együtt szállni az angyal és ördög énekével.
Mirza negyven éve lett az enyém, szó szerint a jegyesem. Mint a menyasszonyt szokás, ölembe véve vittem őt a pozsonyi utcákon a magányosan tengődő, felvidéki magyar Bovaryné házába, ahol az albérleti kuckóban Mirzával ezt a „kisebbségi” dalocskát komponáltuk: A házinéni lírai. Lírai, hát bemenekszik önmaga szívébe. S magyar ritmusokat kever néger vérbe.
Az 1970-es évek voltak ezek, a konszolidáció kopár és jövőtlen évei. Így a homokóra nyakában Mirzával benső honfoglalásra kényszerültünk, felfedezve legmélyén is a nemzetet, és tudva és írva, hogy „a nemzet is ég, hát még a nemzetiség”. Éppen ezért szükséges nekünk „áttörni a zászlók tengerét, mert ragyogásunk lehet csak a lét”. S mialatt kételkedtünk újra meg újra, a történelemben leborulva, tudtuk: „Mikor a rózsa kinyílóban, gyönge gyökere visong a hóban. Mégsem élhet más vidéken, hamvas arca bár szélben égjen.” Rímeltünk hát Mirzával szenvedelmesen, érezve, szívünkben gyermek oson, az óriás szemű jövő, s miközben torkunk a belső sírástól beszakad, a szennyes égitestek között bánatosan leng a kötélen, csattogva szárad fehérneműnk, a lelkiismeret.
Egy napon aztán jövendölésbe kezdtünk: az anyaszókat, mint jámbor istenfiát, a keresztről levettük, mert éreztük-hittük, hogy az anyaszók minket soha nem hagynak cserben, hanem halottaink szemüregéből is fény felé kúsznak, lévén ünnepnapon, gyászban is a legvégső otthonunk, s így nélkülük még a halálunk is értelmetlen lenne.
Mirza sugalmazására megrajzoltam hát mélybe révedő, jövőbe tekintő önarcképemet, fültövig cigányfekete hajjal, lehanyatló fejjel, a száj csücskében cigarettával. Tél van, írtam, s a hó alatt zúg a metafora:
Teljes az elszántság, az óra
éjfélt üt, és fordul Európa.
Vers- és sorsvég kérdése, jaj.
Fültövig cigányfekete haj.
Az 1980-as évek elején így szóltam Mirzához: „Barátom, jó lenne annak lenni ma, aki tegnap többre gondolt, s bizonyára holnap, holnap is többre gondol. De jaj, ma tegnap és holnap közt vagyok, kráterben, mint a depressziós Közép-Európa, Isten eme mostoha kliense, históriánk vérző páciense. Láthatod: fölötte s körötte kékség, de fekete szívében »örvénylés, kétség«.”
Ám Mirza megdorgált: „Panaszodat, úrfi, ne halljam többé, változtasson az Isten ördöggé, vagy tömje teli kaviccsal a szádat, hogy ne hallja szavaid az eljövendő század.” Megírtuk hát Mirzával a jövendő dalait, a tündöklő hontalanság énekeit: az anyaöl és anyaföld közötti, az igázó s igéző nagy kalandot, a megbocsátó és édes eseményeket, a csuromvér és színarany tényeket, melyek során a lélek szétrobbanó összetartozássá és összetartó szétrobbanássá lesz – teremtő méhkassá és hallgató sírkővé. Egyszóval azzá a „hőssé”, aki nem engedi, hogy magához ölelje őt a világ, ellenkezőleg, őneki kell magához ölelnie a világot, hogy ezáltal erő kísérje őt: gyönyörű, nagy hitek a mindentudású fényben, a halálnál is kiműveltebb létben…
A mámoros és nemes évtizedek után Mirza mára már visszavonult. Őt búcsúztatom e kicsiny traktátummal, miközben mosolygós-bánatosan pihen a dolgozószobámban, régi, hűséges tárgyaim-társaim között, harangok, könyvek, furulyák és mozsarak társaságában. „Magyar írógép” maradt mindvégig, ékes ékezetekkel, patrícius öntudattal. Egyezzen hát testámentumom a már megidézett Zilahy Lajoséval:
Elvégre magyar úr vagyok,
Temessék majd mellém, ha meghalok.
Mint mindmegannyi avar kössöntyűmet,
Szárnyas kopjámat, színarany kupámat,
Leszúrt paripámat.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49951,49920,49867,49759,49707″}
