A városon, amelyben élek, az évszázadok során népek és hadak, kvádok, avarok, frankok, rómaiak vonultak át, végül Árpád honfoglaló magyarjai foglaltak itt hazát, akik aztán ezer évre kebelükbe fogadták, mintegy gondviselőjévé lettek, miután Szent István megalapította a keresztény Magyar Királyságot.
A város első okleveles említése 1256-ból származik, Syridahel néven, 1341-ben pedig Szent Györgyről nevezett egyháza szerveződik, 1613-tól katolikus iskolája van, s 1599 és 1848 között az Erdődi-Pálffy család az ura. A 16. században Mátyás király elűzi a város környékéről a huszita fosztogatókat, 1703-ban Esterházy Antal vezetésével nemeseinek és köznépének csapata csatlakozik II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához, 1848 után pedig a bujdosóknak nyújt menedéket. Lakosai részint királyi és földesúri jobbágyok, részint szabad nemesek voltak. Vendéglőkkel, dalárdákkal, mozgóképszínházzal, katolikus legényegylettel, műkedvelő gárdával, magyar újsággal és békés élettel dicsekedhetett – egészen 1920-ig, a gyalázatos impériumváltásig. Ami ezután következett, az többnyire „kálvária” volt, ezeréves nemzeti lét után a kisebbségbe kerülés döbbenete; eközben pedig a „többségi” nemzet ebben az ezer éven át magyar városban is – mi másra! – a „csehszlovák állameszme és a hazafiasság érzésének a fejlesztésére” törekedett. Az eredmény ismert; az első alkalommal: 1938 és 1945 között a várost visszacsatolták az anyaországhoz, de Sztálin közbenjárására – az egész Csallóközzel együtt – ismét Csehszlovákiához csapják.
Ennek „áldásaként” 1945 és 1948 között Dunaszerdahely magyar iparosainak, kereskedőinek, mezőgazdászainak kisüzemeit, boltjait „nemzeti gondnokság” alá helyezik, a népbíróság börtönbe veti a város több polgárát, a hatalom bezárja a magyar iskoláit, betiltja a magyar sajtóját, elveszi lakosai állampolgárságát, reszlovakizálásra kényszeríti, deportálja és áttelepíti őket, a magyar feliratokat – például a járásbíróság és a vasútállomás homlokzatáról – eltávolítja, s a megüresedett házakba szlovák telepeseket költöztet. Aztán telepszik rá a városra a „kommunista megbékélés”, majd 1989 bársonyos forradalma következik.
S ma már 2015-öt írunk, s a város, amelyben élek, ismét a súrlódások és a „süketség” városa lett. A „Csallóköz szívével”, a „szlovákiai magyarság fellegvárával” kapcsolatban a hatalom ma is úgy látná jónak, ha – az itt élő magyarság, feladva elemi jogait – kisebbséginek érezné magát a saját szülőföldjén, hiszen egyrészt e városban „többen vannak ugyan, de ők a kevesebbek”, másrészt a magyar nyelv Szlovákiában amúgy sem hivatalos, csak amolyan megtűrt mostoha, s az e nyelvet beszélők még arra sem méltók, hogy államalkotó tényezőként rögzítse őket az alkotmány.
1920-ban a Csallóköznek 122 000 magyar lakosa volt és 500 szlovák. Mégis Csehszlovákiához csatolta a „szájaló propaganda”, s közel 100 év után ott tartunk, hogy anyanyelvünket be akarják zárni a falak közé, s jó esetben is csak a temetőink sírkövei őrizzék, holt nyelvvé téve a magyart, „idegenarcúvá” városunkat, s ezáltal jövőtlenné a jövőnket.
Az utóbbi években Szlovákiában jogaink bővítése érdekében szinte semmi sem történik, nehogy már a szlovákiai magyar nemzeti közösséget megillesse mindaz a jog, ami az Európai Unió boldogabb helyein megilleti a nemzeti kisebbségeket, beleértve a kettős állampolgárságot, a tisztességes nyelvtörvényt, vagy azt, hogy történelemtanításunk megszüntesse a hamisításokat és tényszerűvé váljon.
A Kárpát-medencei magyarság „felvidéki ágának” – a Trianonban törvénybe cikkelyezett teljes egyenjogúság ígéretének ellenére – 1920 óta mostoha osztályrész jutott. A csehek és a szlovákok a tiszta nemzetállam létrehozása érdekében olyan kitartással ügyködtek, s a szlovákok révén ügyködnek máig, amire „az állatok világában csak a hiénák képesek”. Lélekszáma az üldöztetések, a megfélemlítések, az elnemzetietlenítés ördögi praktikái miatt a felére csökkent. Ez a Csallóköztől a Bodrogközig egy testet alkotó törékeny közösség mindmáig a kollektív bűnösség stigmáját viseli; hol az otthonát, hol a nyelvét, hol az állampolgárságát veszik el: az empátiahiányban szenvedő hatalom időről időre „idegen testként”, „komoly biztonsági kockázatként” tartja őket számon ősi szülőföldjükön. Illusztrációként: egyik „vezérük” 2010-ben boldogan és cinikusan jelentette ki, hogy „a szlovákiai magyarok száma csökken, akik maradtak, azok is főleg romák”, s e megmaradt „másodrendű állampolgárokat” át kell terelni a Duna túloldalára – esetleg a Dunában felejteni a szíve-javát –, hogy végre nyugtuk legyen. S nem akárkik, hanem parlamenti képviselők mondtak ilyeneket. Hát igen, mert 100 éve túl gyakran jutnak szűkkeblű, soviniszta, félművelt politikusok – a magyarkártya által szerzett voksokkal – a mindenkori parlamentbe, hogy ott kijelenthessék, egyedül nekik van joguk megmondani, mire van szüksége a szlovákiai magyarságnak: természetesen Beneš-dekrétumokra, államnyelvtörvényre, a magyar nyelv és történelem korlátozott oktatására, beolvadásra, állampolgársági ellentörvényre, kétnyelvű magyar iskolákra, hazafiassági törtvényre, megkopasztott nemzetiségi nyelvtörvényre, sarokba szorításra, elszegényedésre, fejletlen infrastruktúrára. Meg arra, hogy érdeklődjünk náluk: Szabad-e levegőt vennünk?!
Félelmetes és szánalmas ez: mindvégig fogcsikorgatva adják meg a legalapvetőbb jogainkat is. Mindenekelőtt azt, amitől a létünk függ: a nyelvi jogainkat. Például a földrajzi nevek anyanyelvünkön való használatát gyerekeink tankönyveiben, nem akarván tudni, hogy a nyelv a maga megmásíthatatlan szellemében nevezi meg a csillagokat és a bolygókat, a folyókat és a hegyeket, a városokat és a falvakat, s azt sem akarván tudni, hogy mindez még soha nem csorbított meg egy másik nyelvet, hiszen valamennyi nyelv – Isten ajándékaként – egyenrangú. Igen, fogcsikorgatva adják meg – illetve még úgy sem – legalapvetőbb, legszentebb jogunkat: nyelvünk egyenjogúságát – lásd a magyar nyelvű Dunaszerdahely-tábla gyors eltüntetését a vasútállomás szlovák nyelvű felirata alól.
Nos, e soviniszta túllihegők azok a farizeusok, akik egyrészt tehernek tüntetik fel, hogy másokat jogaikban korlátoznak és elnyomnak, másrészt saját nemzetüket taszítják hazafias szolgaságba”, megfosztva egyedeit értelmi és érzelmi autonómiájuktól, tehát végső soron a szabadságuktól. Ők azok a farizeusok, akik – mihelyt alkalom nyílik rá – fosztogatnak, elveszik a másik ember kultúráját, kincsét; lelkének lélegzését: anyanyelvét, fejlődésének biztosítékát: iskoláját; szabadságának zálogát: otthonát. Ők azok, akik a legelső alkalommal lefestik vagy leszerelik a kétnyelvű feliratokat, kopaszra nyírnak, megvernek, háborús bűnösnek nyilvánítanak, elveszik házadat, állampolgárságodat, végső soron szabadságodat, azt a minőségedet, amely által az egyetemes emberi méltóság szabadon elgondolható, kimondható és főleg megvalósítható.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53150″}
