A deportáltak elszállítása az elosztó- és gyűjtőtáborokba – az első hónapok.
Itt, a vasúti szállításuk alatt legyengült foglyokat a végső munkahelyük meghatározásáig zsúfolt és fertőzött barakkokban szállásolták el.
Mind a foglyok egészségi állapota, mind az elégtelen ellátás, s a mindenfajta higiéniai kritériumot nélkülöző elszállásolási körülmények váltották a foglyok tömeges elhalálozását. Változást csak a tavaszi és a nyári hónapok megérkezése hozott. Akár, a szabadon szedhető vadsóska, vagy a csalánból készült leves is életmentő lehetett. Ráadásul a harci cselekmények befejezésével a szovjet vezetés már nagyobb figyelmet kezdett fordítani a táborokban fogvatartottakra, mint lehetséges munkaerőre a háborús károk rendbehozatalánál.
A deportálások első hónapjaiban a járványok és tömeges elhalálozások magas számát egyértelműen meghatározta, hogy a szovjet hatóságok nem voltak felkészülve az ilyen nagy számú hadifogoly és deportált polgári lakosság befogadására, ellátására. Annak ellenére, hogy a háborús károk jóvátételeként, mint munkaerővel számítottak velük, a kezdetekben szinte semmilyen körülményt nem alakítottak ki munkába állításukhoz. Ráadásul az elhurcolt civileket, mint háborús bűnösöket kezelték. Az első hónapokban a gyűjtő- és munkatáborokra jellemző volt, hogy a táborok parancsnokságai szinte semmilyen érzékelhető lépéseket nem tettek a fogvatartottak megmentése, illetve életkörülményeik enyhítése érdekében.
A magyar katonaköteles férfiak és német civil lakosság elhurcolásának és a fogva tartásának körülményeit ismerve jogos a feltételezés, hogy a szlovákiai „málenkij robot” elsődleges célja nem a Szovjetunió háborús pusztítások dúlta területein hiányzó munkaerő pótlása volt, hanem egyes területek „némettelenítése” és „magyartalanítása”, egyben kollektív megtorlás. A munkatáborokban uralkodó állapotok és a meghaltak magas aránya azonban kétségkívül a második megállapítás érvényességét igazolja.
A deportáltak munkába állítása csak 1945 nyarától kezdődött meg. A mesterségbeli tudásuk és fizikai állapotuk alapján a foglyokat több kategóriába sorolták. Jellemző volt, hogy minden felkészítés és felszerelés nélkül ólom- és rézbányákban dolgoztatták őket. De robotoltak gyárakban, a városok újjáépítésénél, fakitermelésnél s a szerencsésebbek mezőgazdaságban. A visszaemlékezők többsége megjegyzi, hogy munkába állításukkor szinte minden csoporthoz besorolnak legalább egy szlovákot esetenként ruszint tolmácsnak.
Az hazatérők első csoportjai
A szovjet egészségügyi szervek, először ebben az időszakban értékelik alaposabban foglyaik fizikai és egészségügyi állapotát. A hadifoglyok egészségügyi kivizsgálásának meghatározó szempontja, a hadifoglyok kényszermunkájának rentábilisabbá tétele volt.
A fogva tartóik számára azok már csak terhet jelentenek, akikkel nem számolhattak munkába állítással. Ezért a munkára tartósan alkalmatlanok /munkaképtelenek/, betegek és sérültek jelentős részét kiválogatták, s 1945 nyarán és őszén az ő csoportjaikat küldték haza az első transzportokkal. Ha a vagonok kapacitása megengedte hozzájuk csatolták azoknak a civil magyar foglyoknak egy részét is, akik az első kihallgatások alatt csehszlovák állampolgárnak és csehszlovák nemzetiségűeknek vallották magukat.
A szlovákiai foglyok hazatérései 1949-ig
Míg a Magyarország területéről származó elhurcoltak gyors hazatérésével kapcsolatban egyértelmű volt a társadalmi egyetértés, addig a háború utáni tiszta szláv nemzetállamot építő Csehszlovákia ezt a területéről származó nem szláv foglyok esetében elutasította és a Csehszlovákia területére való visszafogadásukat kategorikusan megtiltotta.
A felvidéki magyar foglyok hazatérése viszont minden akadály és tiltás ellenére elindult. A 1945 elején elsősorban a lengyelországi gyűjtőtáborokból bocsájtottak haza néhány szerencsés elhurcoltat. Foglyok hazatérése nagyobb számban először 1945 nyarán és kora őszén valósul meg. A munkaképtelen betegek és sérültek jelentős részét a szovjet hatóságok az első transzportokkal hazaküldték. Sok volt fogoly számára ez a döntés már nem jelentett menekülést. Gyakran egész életükre rokkantak maradtak, vagy a fogságuk ideje alatt szerzett betegségei következtében röviddel hazatérésük után elhaláloztak. Szabadon bocsájtásuk a szovjet fél részéről csupán racionális döntés volt, mivel így akart megszabadulni a munkaképtelen foglyok, számára már értéktelen tömegeitől. Így az elbocsájtásukat csak legritkább esetben befolyásolta állampolgárságuk, lakhelyük, avagy nemzetiségük.
1945/46 fordulóján a Kárpátalját annektáló Szovjetunió lehetővé tette, hogy a kárpátaljai deportáltak többsége, már mint szovjet állampolgár hazatérhessen. A korabeli fejetlenség, s a nehézkes szovjet bürokrácia lehetővé tette, hogy magukat kárpátaljainak valló felvidékiek is szabaduljanak. Ezen a jog címen szabadon bocsájtott deportáltak többsége, az általa jól ismert hazai tájakra érve rögtön átszökött, az akkor még csak gyéren őrzött államhatáron csehszlovák területre. Sokkal kevesebben kockáztatták meg, hogy Ungváron jelentkezzenek, s a helyi szovjet hivatalos szervek által kiállított engedéllyel térjenek haza. Ekkor tér haza az Ung-vidéki deportáltak 52% és a bodrogközi 28%-a.
A szlovákiai magyarok hazatérése ezen időszak alatt, tehát inkább a hivatalos szervek ellenében valósult meg. A Csehszlovák Külügyminisztérium utólag keserűen állapítja meg, hogy még a szovjet foglyokat hazaszállító transzportokról sem voltak pontos információik. *
Az első valóban tömeges repatriációt /hazatérést/ sajátosan a csehszlovákiai politikai hatalomváltás, a Gottwald féle kommunista párt hatalomhoz jutása tette lehetővé. Az akkor már kettéosztott világban ugyanis már nem lehetett tovább ugyanolyan soviniszta magyarellenes politikát folytatni, az ugyanabba a politikai tömbbe tartozó Magyarországgal szemben. Ezért megpróbálták óvatosan enyhíteni, s feloldani az addigi magyarellenes jogfosztó intézkedéseket.
Folytatása következik.
Köteles László, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”59847,59846,59845,59844″}
