Vörösmarty Mihály írja a Szózatban: „A nagyvilágon e kívül/ Nincsen számodra hely“. Vagyis: a hazán kívül nincs hely; a hazát kell legjobban szeretned, ahhoz hűnek lenni, itt élni és halni bármily körülmények közt. Tehát itthon maradni.
Vajon lehet-e ezt tenni manapság?
Nem egészen biztos. Mindez nemrég jutott eszembe, amikor visszatekintettem pedagógusi pályám (pályánk) indulására és utolsó évtizedeire. Arra az évre is többek között, amikor nem kaptam, nem kaptunk itt, azaz Ipolyságon helyet. Pedig nagyon szerettem ezt a várost múltjával, jelenével, sokszínűségével, gyarlóságaival és nekifutásaival együtt. Elhunyt feleségem szülővárosa ez, ősi fészke a Bodonyiak egyik ágának is. Így lettem én is ipolysági 1972-ben, amikor házasságot kötöttünk.
A főiskola elvégzése után, lévén mindketten pedagógusok, egyikünknek sem jutott itt állás. Már akkor nehéz volt helybelinek ide bekerülnie. Így mi is Ipolyhídvégen telepedtünk le rövid időre, ahonnan ingáztunk mindketten a Nagykürtösi járás falvaiba. Aztán négy év múlva visszajöttünk, az egyik lakótelepen vettünk lakást. Az ingázás persze tovább tartott. Nagy nehézségek árán először feleségemnek sikerült bejutnia városunkba, mert oktatni akarták a német nyelvet, és neki egyik szakja ez volt.
Én tovább utazgattam naponta Ipolybalogra, ahol egyébként jól éreztem magam: kitűnő kollektíva volt ott, sok tehetséges tanárral. Párhuzamos osztályok működtek, ugyancsak tehetséges diákokkal. Az iskola a legjobb felszereltségű volt a régióban, kerületi viszonylatban pedig a színvonalat illetően az elsők közt foglalt helyet.
1990-ben, a bársonyos forradalom után egyszercsak hazahívtak innen Ipolyságra angolt oktatni, mivel a városi iskolában nem volt ilyen szakos tanár. Ma sem tudom, jól tettem-e, hogy így döntöttem. Mindenesetre nem éreztem magamat rosszul itt sem.
Aztán 1992-ben az egyház is alapított iskolát a városban, és Borbély Péter esperesplébános megkért, hogy segítsek a szervezésben, majd kineveztek oda igazgatónak.
Nagy lendülettel fogtam munkához, ám rengeteg energiámat elvitt a szervezés, az alapozás. Néhány év után önként lemondtam funkciómról, és feleségemmel együtt a közeli Palástra mentünk magyart és idegen nyelveket oktatni.
Palást sem volt számomra rossz hely
Nem voltak itt különösebb ambícióim, minthogy becsülettel végezzem el pedagógusi munkámat. Sikerült kiépítenem a szép iskolai könyvtárat, folytatnom a néprajz és a honismeret oktatását, a gyermekek figyelmét a gazdag hagyományokkal rendelkező település történelmi emlékei felé fordítani egy kicsit. Rendszeresen jártunk a falumúzeumba, a község határába, a település templomába, temetőjébe, szakrális emlékeihez. Itteni pályafutásom alatt megjelentettem a faluról a Honismereti Kiskönyvtár sorozatban két füzetet is, és kiadtam egy, a helység foto-antropológiai vizsgálatát bemutató képeskönyvet.
Persze, sok-sok csalódás is ért e helyen, melyekről talán ejtek még szót a későbbiekben. A legkellemetlenebb az volt, amikor az itteni munkahelyem egy elhibázott költségvetési tervezés miatt olyan helyzetbe került, hogy hónapokon át nem tudta alkalmazottai után fizetni a járulékokat a szociális, illetve az egészségügyi biztosítónak. Ez pedig veszélyeztette a majdani nyugdíjat, illetve betegség esetén a térítésmentes kezeléseket, ami igen veszélyes helyzetbe hozhatta volna az embert. Ezért feleségemmel (aki szintén itteni alkalmazott volt) úgy döntöttünk, hogy legalább én megpróbálok új állást keresni városunkban.
Ott, ahol évtizedeken át dolgoztam a Csemadokban, tíz évig vezettem a Honti Közművelődési Klubot, részt vettem a Honti Múzeum újraalapításában, és egy ideig elnöke voltam az intézet Baráti Körének. Ahol tanítottam az állami alapiskolában és a gimnáziumban, részt vettem két egyházi alapítású intézmény indításában, s ahol 2002-ben megkaptam Ipolyság város Díját. Előtte iskolaalapításért Katedra-díjjal is kitüntettek, és ugyancsak megkaptam a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét.
Ipolyság Város Díja
Csáky Pál laudációjában eme sorokat írta akkor velem kapcsolatban: „Ön a szó legeredetibb, legnemesebb értelmében szenvedélyes ember, aki /…/ az Ipolyvidékének ötletgazdag és örökmozgó közösségi szervezőjeként, a szó „gárdonyis“ értelmében lámpásként sem érezte a kisebbségi lét körülhatároltságát. Ellenkezőleg, mindennapi fáradhatatlan tanári, jeles költői és céltudatos néprajzgyűjtői-helytörténeti tevékenységében biztos iránytűként van jelen érzékenysége a szűkebb régió, a szlovákiai magyar közösség és az egyetemes magyarsággal szembeni felelősség iránt“.
Nos, a fent vázolt érvek után bátorkodtam kérvényemet álláskeresés tárgyában benyújtani Ipolyság Város Polgármesteri Hivatalához.
S ekkor ért a legmélyebb csalódás és kudarc
Másfél hónap után a polgármester aláírásával ezt a választ kaptam: „Az álláskeresés ügyében 2003. március 29-én benyújtott kérvényére sajnos azt kell válaszolnunk, hogy jelenleg nincs szabad munkahelyünk, amely megfelelne az ön képesítésének, sem az iskolaügy, sem a kultúra vagy a muzeológia terén. Kérvényét továbbra is vezetjük nyilvántartásunkban.“
A polgármester válasza
Megjegyzem: Kérvényemre később sem kaptam választ. Nem tudom, vezetik-e még azt, de már tárgytalannak tekintem, mivel négy éve nyugdíjba mentem. Azt is hozzáfűzöm, hogy akkor magyar-angol-néprajz szakos tanári oklevéllel, etnográfusi diplomával, módszertanból szerzett kisdoktori, néprajzból pedig PhD-fokozattal rendelkeztem. S bizony ma is futnak még képesítés nélküli erők az említett területeken.
Aztán jött egy másik válasz utáni kudarc
Az írást jelesül egykori iskolámból kaptam, utódom aláírásával, akit egykor én vettem fel munkaviszonyba. Ebben is valami hasonló volt, mint az előbbiben, ami így hangzott: „A felvétel ügyében benyújtott kérvényével kapcsolatban tudatom önnel, hogy pillanatnyilag nincs szabad munkahelyünk. Kérvényét továbbra is nyilvántartásban hagyjuk.“ Nem tudom, meddig volt az nyilvántartva, de én a mai napig semmilyen választ sem kaptam. Helyzetem, helyzetünk hál´Istennek szerencsésen megoldódott, s testileg-lelkileg egy kicsit megroppanva bár, de nyugdíjba mehettünk.
Az igazgató válasza
Nem akartam én itt személyeskedni, sem pedig okolni, megbántani valakit. Csupán egy helyzetet vázoltam fel, melyhez sok hasonló felbukkan iskoláink háza táján. S az ember gyakran úgy érzi, munkájának bizony nincs becsülete, olykor megalázzák, mellőzik őt. Sőt, a doboz melybe bekerült, hetedíziglen is nyitva marad, s abba beledobják utódait is. Vajon lehet-e itt számodra hely? Főleg annak, aki nem éppen szimpatikus valakinek, mert más véleménye is van, mint amit elvárnának tőle; akire rossz fényt vetítenek a hangadók, aki kegyvesztett lett, s akit már érkezése előtt leminősített egy kicsi, de befolyásos tábor?
Gyakran beszélünk a külső démoni erőkről, de mintha szűkebb köreinkben is dolgozna az álarc mögé bújt gonoszság. Bárcsak tévednék e tekintetben!
De én bajban voltam, s nem kaptam segítséget; zörgettem, s nem nyílott ajtó; kértem, s meg nem adatott semmi. Lehet, nem tehettek mást, akikhez eljutott a kérés. Akárhogy is szerettem volna a szülőföldet magamhoz ölelni, s helyet találni a kis hazában, nem mindig sikerült. De bárhogy is történt hát, jó lenne, ha hasonló esetek nem fordulnának elő a jövőben!
