Említettem már, hogy kezdő tanárkodásomtól az oktatással párhuzamosan foglalkoztam, néprajzi gyűjtéssel, helytörténeti kutatásokkal is. Ennek több oka is volt.
Először is mindig érdekelt engem a múlt, foglalkoztattak a bennünket körülvevő világ emlékei. Az adatközlők, a régi öregek így váltak aztán diákjaimmal együtt partnereimmé, munkatársaimmá. Másodszor pedig az angol szakom hosszú időn át való háttérbe szorítása miatt éreztem egyféle hiányt, és úgy gondoltam, valamivel ezt pótolnom kell. Így erősödött hát a néprajz és a honismeret iránti érdeklődésem, tevékenységem. Olyannyira, hogy az ötödik ikszem felé a Kossuth Lajos Tudományegyetemen elvégeztem az etnográfusi szakot, és megszereztem a néprajztanári diplomámat is. Jó volt Debrecenbe járni, sok kiváló tanártól tanulhattam igen hasznos dolgokat, betekinthettem az ottani néprajzi kutatások műhelyébe, és nagyon sok ismerettel, szakmai tudással vértezhettem fel magamat.
A szerző első honismereti könyvének borítója – Pozsony, 1985
A néprajzkutatás tehát végigkísért a pedagógusi pályán egészen nyugdíjazásomig.
Sok-sok örömet leltem benne, szinte szenvedélyemmé vált a gyűjtés. Persze, mint említettem is, értek kisebb-nagyobb kudarcok a hosszú évek során, ám ezeket mindig sikerült legyőznöm.
A plágiumos diákom szülei részéről ért támadásról a múltkoriban írtam. Volt egy másik eset is, amikor az egyik nagymama, a kutatott helység kiváló nótafája próbálta támadni tevékenységemet. Ő is áttételesen cselekedett, nem nekem mondta meg neheztelését, hanem éppen az ott kutató Budai Ilona népdalénekesnek. Ilonkát, akivel jó barátságban voltunk, én irányítottam a most névtelenül emlegetett asszonykához. Akkor még magam is a kutatómunka elején jártam, s a sok adatközlőmön kívül olyanok is akadtak, akiknél diákjaim kutakodtak csak.
Az esztendő jeles napjainak szokásanyagát kutattuk akkor, ezen belül természetesen a népköltészetet, illetve a jeles napokhoz kötődő dalokat is. Ebből az anyagból jelent meg aztán még ipolybalogi tanár koromban sikeres néprajzi kötetem „Hallottátok-e már hírét?” címmel. Úgy látszik, a néni rosszul informálódott, rossz dolgokat feltételezett rólam, mert Ilonkának elpanaszolta, hogy Csáky, az itteni tanár már sok mindent összegyűjtetett a gyerekekkel, aztán pénzzé tette azt. Azt hiszem, aki szakmai publikációval is foglalkozik, annak nem kell magyaráznom, milyen anyagi haszonnal jár a kezdő kutató tevékenysége. Inkább kevéske pénzét költi tovább, mintsem gyarapítaná bevételeit.
A szerző ipolybalogi működése ideje alatt született néprajzi kötet, melyben diákjai is szerepelnek – Pozsony, 1987
De nem szegte kedvemet ez a bírálat sem, hiszen tisztában voltam tevékenységem értelmével, jelentőségével. Annál nagyobb örömet szerzett a megannyi lelkes és tehetséges diákom, akik a hosszú évek során megtanulták hagyományaink tiszteletét, az emlékek tükörcserepeinek összerakását. Megtanulták azt, miként kell tisztelni elődeiket, hogyan kell, illetve lehet közeledni hozzájuk. Kitárult előttük egy letűnt világ a maga sokszínűségével, s így lett jelenük is teljesebb, így kaptak értékes útravalót a jövendőre; így bukkantak kiapadhatatlan forrásokra, kinccsel megrakott vándortarisznyára.
Diákjaim az irodalmi és nyelvtani ismereteken túl elsajátították az anyaggyűjtés fortélyait és szépségeit, az összeszedett anyag lejegyzésének, elrendezésének, feldolgozásának módszereit. Persze, a maguk módján, a saját képességeikhez mérten, főleg alapfokon. S tudták azt, melyek a palóc nyelvjárás sajátosságai, ismerték a régi szókincs sajátos készletét; tudtak olvasni és írni fonetikus szövegeket.
Ma is nagy szeretettel gondolok régi tanítványaimra, kiváló munkatársaimra.
Különösen azokra, akik első néprajzi kötetemben is szerepelnek, mint gyűjtők. Most is megérdemlik, hogy név szerint megemlítsem itt őket. Ipolybalogról Balázs Károlyt, Gyurász Beátát, Rados Jóskát, Skerlecz Mónikát, Cseri Zitát, vagy a Lánczos-gyerekeket: Zoltánt és Andreát, a két ügyes Cseri-testvért, Beátát és Anettet. Ipolyhídvégről Czibulya Ági és Sztyasztný Erika hozott szép anyagot. Ipolykeszin Gömöry Mária, Tandel Beáta, Kanyó Jóska, Varga Marika dolgozott ügyesen. Ipolynagyfalun Krasznica Melitta gyűjtött nagy buzgósággal. Kóvárról Cseri Péter és Márton Jóska hozott hasznosítható anyagokat. Nagycsalomján Balázs Attila, Tandel Beáta és Vanda Mónika jeleskedett.
Egy másik helytörténeti könyv az oktatással párhuzamosan végzett gyűjtésekből – Pozsony, 1989
A gyűjtőmunkához kedvet kaptak feleségem diákjai is. Ipolyszécsénykén Torma Jóska és Barián Klári, Szalatnyán Zvolenszky Józsi, Középtúron Tóth György. Persze, magam is több száz adatközlőnél jártam. Megannyi szép emlék, emberi kapcsolat született, de ezekről majd más helyen szólok még.
Külön szeretném itt még megemlíteni ipolyhídvégi diáklányomat, Balla Ivettet, aki első honismereti könyvemben, a Honti barangolásokban is szerepel egy általa gyűjtött szép helyi mondával, a Drégely várát eláruló ottani varga gyászos esetének megörökítésével.
Régi tanítványaim mára immár komoly felnőtt emberekké váltak. Vannak köztük tanárok, orvosok, mérnökök, polgármesterek, édesapák, édesanyák egyaránt. Sokukról tudok egyet s mást. Aminek különösen örülök, az az, hogy megmaradtak becsületes embereknek, derék magyaroknak, a szülőföldön (is) maradt, vagy azt sosem feledő jó palócoknak. Köszönet nektek, felnőtté vált gyerekek, zálogai a jövendőnek!
