Nem szívesen bírálgatom azt, ami már elmúlt, bár ahhoz, hogy jövőnket szebbé és tartalmasabbá tehessük, a közelmúltat sem árt ismernünk. Okulásként, vagy elrettentő példaként olykor fel kell idéznünk mindazt, amivel még nem is oly rég a pedagógustársadalom ezreit zsarolták: állították sarokba; megnyomorítva s már-már ronccsá téve a gyengébb idegzetűeket.
A fiatalabbak alig tudnak valamit az ideológiai megszorításokról
Arról például, hogy a tanár a szocialista korszakban nem gyakorolhatta nyilvánosan a hitét; figyelték őt, jár-e zarándokhelyekre, részt vesz-e az istentiszteleteken, avagy egyéb egyházi szertartásokon, van-e kapcsolata lelkipásztorokkal, papokkal stb.
Az iskolát szinte teljesen kisajátította az állam, uralkodott felette „pártunk és kormányunk”. Iskolaigazgató vagy helyettes nehezen s csak kivételesen lehetett párton kívüli. Az ezerkiláncszázötvenes években a tanítóval végeztették vidéken az adóösszeírást, a szövetkezetesítési propagandát.
A transzparens innen sem hiányzott (Fotó: CSK reprodukciója)
Ha véletlenül szülei nem léptek be a közösbe, vagy kulákká nyilvánították őket, könnyen állásába kerülhetett a tanárnak. De vezetnie kellett a pedagógusnak az ideológiával átitatott népművelődési otthont (Osvetová beseda), illetve az agitációs központot (Agitačné stredisko) is. Később a pártlektorok vezette politikai iskolázásokat kellett hallgatniuk havonta 2-3 órában a tantestületek tagjainak. Aztán vizsgáztatták őket a járási elvtársak.
Május elsejéken, a nagy októberi szocialista forradalom ünnepén felvonulásokra kellett menniük a diákokkal; május 9-én a tábortüzeknél kellett szolgálniuk.
Az iskolák előterét, folyosóit, azok környékét telerakták ideológiai szlogenekkel, pártaktualitásokat idéző szövegekkel, kibiggyesztették Lenin elvtárs szobrát vagy óriás portréját.
Május elsejei felvonuláson Ipolybalogon (Fotó: CSK archívumából)
Az egyébként tanárként egykor tehetséges és ügyes igazgatókat, helyetteseket annyira megfélemlítették, hogy nem mertek ellenállni, sőt esetenként inkább még maguk is megfejelték az ideológiai túlkapásokat.
Ipolyszécsénykén így került például a szép kastélyépület (ebben volt az iskola) timpanonjába az Aurórát ábrázoló, tanárokkal festetett kép, a bejárat fölé épített erkély valamennyi oldalára pedig a piros transzparens. Egyik kollégám politikai arborétumnak nevezte ezt a helyet, mert még az egykori szép szökőkút elé is egy monumentális partizánszobrot építtetett a főnök. Aztán itt rendezték a megyei pártbulikat is, kényszerítve a tanárnőket, tanárokat a termek kidíszítésére, a tálalásra, a fel- és kiszolgálásra.
A gyermekeket és szüleiket a komplex értékelés keretében a pedagógusoknak káderozniuk kellett, amikor továbbtanulásra jelentkeztek
Ebben feltétlen meg kellett említeni, milyen volt a szülők viszonya a Csehszlovák Kommunista Párthoz, illetve a Szovjetunióhoz s a „baráti” országokhoz. Továbbá: járt-e a gyermek a vallásoktatásra. Ha viszont az utóbbit feltüntették, a tanuló csak nehezen kerülhetett be például a pedagógiai szakközépiskolába.
Az ipolysági alapiskola transzparenssel díszített bejárata előtt (Fotó: CSK archívuma)
Nálunk, Ipolybalogon, amely mélyen vallásos falu volt, szinte minden diák járt hittanra akkor is. A helybeli plébános, Montskó kanonok úr a hittanórákat mindig az iskolában tartotta, s ott fekete reverendában jelent meg.
Az igazgató kijelentette, hogy ama néhány gyermeknél, akiknek szülei párttagok voltak, nem kell emlegetni a hitoktatást. Egyik ipolykeszi diákomnak, akinek édesapja nem volt a pártszervezet tagja, hanem még a templomatya szerepét is betöltötte, nem írtam be a jelentkezési laphoz mellékelt „komplex értékelésbe”, hogy a gyerek látogatta a vallásoktatást.
A járási pártbizottságon ezt mégis kinyomozták, s a tanítók tanévkezdés előtti nagygyűlésén a járási székhely színháztermében a párt ideológai titkára bírálóan olvasta fel, hogy Ipolybalogon a pedagógiai iskolába jelentkező diák tanára az értékelésben megkerülte ezt a kérdést. Jó, hogy komolyabb bajom nem lett belőle.
Ipolyságon is sokat foglalkoztak a vallásoktatás, a templomba járás kérdésével
Itt a kiváló tanulók szüleit külön-külön is behívatták, figyelmeztetve őket, hogy vegyék ki a gyereket a hittanról, ne járassák gyakran templomba, ne ministráltassák őt, mert – lévén az tehetséges – biztosan tovább akar tanulni, s bizony gondjai lehetnek majd emiatt.
Amikor a város katolikus templomában elsőáldozásra, bérmálkozásra került sor, az iskola gyakran szervezett úgynevezett „elvonó akciókat”. Előfordult, hogy ilyenkor a gyermekek egy csoportját külön autóbuszokkal vitték ki a városból a közeli Somos nevű pionírtáborba.
Szimbólumok az iskolaépületen s azon kívül (Fotó: CSK archívuma)
A fordulat után lehetőség nyílt aztán az egyházi iskolák szervezésére is. Itt sem volt könnyű a helyzet, hiszen a tanároknak meg kellett küzdeniük a kívülről és belülről ért támadásokkal egyaránt. Régebben azon meditáltak, ki az ideológiailag elkötelezettebb káder, a jobb kommunista, az odaadóbb és buzgóbb pártkatona; politikailag melyik iskola vagy iskolavezetés a megbízhatóbb.
Néhány évtizede iskolavezetőként egy másfajta „káderezéssel” találkoztam. (Persze korántsem akarom a két dolgot összehasonlítani; egyenlőségjelet tenni a pártideológia és a vallás közé.) Előfordult, hogy most a templomba járást kellett figyelniük a hitoktatóknak, pontosabban arról vezettek kimutatást, melyik gyermek volt, illetve nem jelent meg a vasárnapi istentiszteleteken. Ebben egyféle türelmetlenséget láttam, mert az egyház alapelve nem a kényszerítést szorgalmazza.
Az iskolaalapító helyi képviselője, mintha nem bízott volna beosztottjaiban sem
Kétségbe vonva hitük mélységét és tisztaságát. Olykor már ki is mondta, hogy a testület nem elég Krisztus-hívő és Krisztus-követő, nem elég alázatos stb. Mikor jeleztem, hogy ugyanezeket az embereket néhány éve viszont azért bírálták és fenyegették, hogy nem igazán marxista gondolkodásúak, nem lépnek be a pártszervezetbe, nem harcolnak következetesen a hitoktatás ellen, sőt szimpatizálnak a vallással, felettesem dorgálása kicsit alábbhagyott. Bizonyára ő sem gondolta rosszul a dolgokat, s az is meglehet, hogy mi voltunk túl érzékenyek.
Iménti soraimmal azt a felesleges terhet is szerettem volna érzékeltetni, ami helyenként és időnként a pedagógusok vállát nyomta (s nyomja tán ma is itt-ott) sok egyéb más nemkívánatos jelenség mellett. Ami olykor ellehetetleníti, elkedvetleníti, félelemben tartja az optimizmussal, energiával teli, tehetséggel megáldott tanárt is. A háttérben ármánykodó (basáskodó?) hatalomról, a gonoszságoknak utat törő szellemidézőkről szerettem volna legalább képletesen lehúzni a leplet. Már nem is önmagunk, nyugdíjas pedagógusok miatt, hanem a mai porondon és küzdőtéren szorgoskodó utódok érdekében.
