A külhonba szorult magyarság gyakorlatilag a fennmaradásáért küzd. A mondás, mely szerint a magyarság akkor lesz erős, ha minden magyar közösség erős lesz, ugyan motiválhat néhányunkat, de a megmaradásunkhoz ez valószínűleg kevés lesz. A boldoguláshoz a receptet még nem találták fel.
„A közismert mondás, miszerint Magyarország az egyetlen önmagával határos állam, ma már nem egészen igaz. A trianoni döntés óta az elszakított kárpát-medencei magyarság lélekszáma folyamatosan apad. Mára a helyzet kritikussá vált. A néhány évtizeddel ezelőtt elterjedt számadat Románia kétmillió, Csehszlovákia 600 ezer magyarjáról ma már csak emlék” – írta a demokrata.hu január 7-én megjelent írásában.
Nemrégiben olvastam Csikmák Imre könyvében a régebben megjelent cikkeit. Az egyik éppen ezzel a problémával foglalkozik. Ő ezt írja az 1990-es évek elején készült népszámlálási adatokról: „Szlovákia területén 567 ezer, Ukrajnában a Kárpátalján 156 ezer, Romániában döntő részben Erdélyben 1 millió 624 ezer, Kis-Jugoszláviában a Vajdaságban 341 ezer, Horvátországban 22 ezer, Szlovéniában 8 ezer, Ausztriában csupán a Burgenland területén 7 ezer magyar él. Nincsen olyan környező ország, ahol az ott élő magyarság ne kételkedne a hivatalos adatok pontosságában. (…) Szlovákiában is jóval több mint 600 ezerre taksálják az itt élő magyarság lélekszámát. A fentiek bizonyítására megemlíthetném például azt a tényt, hogy a legutóbbi népszámlálási adatok szerint 46 ezer olyan szlovák akadt, aki a magyart vallotta anyanyelvének.”
Csikmák Imre idézett cikke eredetileg az Amerikai Magyar Népszava/Szabadság 1997. február 28-i számában jelent meg. Azóta az adatok még lehangolóbbak, még siralmasabbak. Abban az időszakban született az írás, amikor a mečiari időket éltük, amikor mindent megtett a hatalom a magyarság ellehetetlenítéséért. 1998-ban a politikai fordulat után sokan bíztunk, hiába.
A kassai Szent Erzsébet dóm, előtérben az Orbán toronnyal (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A Demokrata a Lassan elfogyó magyar szigetek című cikkében éppen arra kíván rámutatni, hogy a tömbmagyarság szórvánnyá silányult. Egyre beljebb húzódik a nyelvhatár. „Az évtizedekig álló színmagyar tömbökbe a többségi nemzet betagozódott. Különösen fájó, hogy az egykor magyar többségű nagyvárosok – például Kassa, Kolozsvár, Szabadka – immáron szlovák, román és szerb többségűek, vagyis a magyarok igazi nagyváros nélkül maradtak, a legnagyobb magyar többségű települések néhány tízezresek Kárpát-medence-szerte. Ezzel egy időben a helyi magyarság érdekérvényesítő képessége végzetesen meggyengült.” A cikk azt is kritizálja, hogy a magyar nemzetiségű politikusok a többségi nemzet pártjaiban politizálnak.
A cikk felhívja a figyelmet, hogy ugyan készültek autonómiakoncepciók a 90-es évek elején, de azok gyakorlatilag a fióknak íródtak. Kiemeli, a Felvidéken mai napig életben vannak a Beneš-dekrétumok, amelyek megfosztották a magyarságot és a németeket a jogaiktól, vagyonuktól. Romániában felemásra sikeredett az 1945 után elrabolt vagyon visszaigénylése, ott ahol pár ezren vagyunk, kilátástalan a helyzet, vélik a szerzők, Kovács Bence, Kovács Dániel, valamint Szentesi Zöldi László.
Demográfiai válságunk
A kétezres évek elején, amikor Magyarország csökkenő népessége egyre jobban megközelítette a lélektani határnak számító tízmillió főt, számos terv született a határon túli szórványmagyarság áttelepítéséről – írja a Demokrata. A terv ellenzői racionális érvet hoztak fel a terv ellen: az tovább gyöngítené a külhoni magyarság arányát, amitől a parlamenti képviseletük is ellehetetlenülne, a közösség identitásának gyengítéséről nem is szólva.
Magyarország lakossága ma már nem éri el a tízmillió főt és a kárpát-medencei magyarság lélekszáma 12,363 millióra csökkent. A szórványmagyarság megtartása célja mind az anyaországi, mind a nemzeti közösségek politikusainak. A kérdés továbbra is az, hogyan lehet megtartani a szórványban élőket.
A Kultúrpalota Marosvásárhelyen (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Mindenütt csökken a lélekszámunk
A sokak számára példaértékű erdélyi magyarság is az asszimiláció és az elköltözések áldozatává vál(ha)t. „Különösen szembetűnő a fogyás 1992 óta: nem egészen húsz év alatt 13,6 százalékkal csökkent a magyarok aránya az országban. Legfájdalmasabban a szórványban: itt tízből három ember „fogyott el”. Ma az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki a magyar közösség” – írja a Demokrata.
A vajdasági magyarok, a cikk szerzői szerint, már csak 300 ezren, vagy annál is kevesebben lehetnek. „A magyarok és szerbek által közösen lakott részeken gyakori a vegyes házasság, és az elvándorlás különösen sújtotta őket, ami itt már a jugoszláv időkben megkezdődött, amikor vendégmunkásként Németországba, Ausztriába, Svédországba települtek.”
A cikk szerzői a Magyar Szó egy cikkét idézik, mely szerint: „szinte nincs olyan család, amelyben a közelebbi vagy távolabbi hozzátartozók közül egy vagy egynéhány ne lenne már külföldön, vagy ne készülne kivándorolni. Szépen csendesen folyik a falvaink, városaink kiürítése.”
A vajdasági Zenta, ahol a magyarság még többségben van (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A kárpátaljai magyaroknak „számos határváltozást kellett elszenvedniük, öt állam polgárai voltak anélkül, hogy elhagyták volna szülőföldjüket.” Az ott élő kisebbségekre az éppen hatalmon lévők mindig új szokásokat és kultúrát akartak ráerőltetni, a második világháború után sokakat nemzetiségi alapon elhurcoltak. Az elhurcoltak helyére gyakran oroszokat és ukránokat telepítettek. Mégis Kárpátalján a legnagyobb azok aránya, akik magyar többségű településen élnek, ennek ellenére nagyon nehéz helyzetben vannak, hiszen Ukrajna lakosságának csak a töredékét alkotják a magyarok.
A hajdani Horvát Bánságban a 16. század végére a magyar területeket megszállták a törökök, szinte az egész magyar lakosság elpusztult, helyükre szerbeket és horvátokat telepítettek. „A XIX. században dél-magyarországi magyar parasztok jelentek meg, ők viszont mind szórványtérségben települtek le, így asszimilációjuk már az első világháború előtt megkezdődött.” 2011-ben Horvátországban 14 048 fő vallotta magát magyarnak, kétharmaduk Eszék-Baranya megyében él – írja a Demokrata.
A trianoni szerződés talán egyik leglogikátlanabb lépése volt a Magyar Királysághoz tartozó mai Burgenland Ausztriához csatolása, ahol körülbelül 20 ezer magyar élt. A helyi magyarság négy településen él, ott a lakosság negyven százalékát teszik ki. Számuk mára ötezer fő alá esett. A helységek neveit használhatják magyarul, valamint a hivatalokban is lehetséges a magyar nyelv használata.
A lendvai vár udvara (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A Muravidék Szlovénia része. A régióban a magyar nyelv is hivatalos, mégis veszély fenyegeti őket. Talán 5-6 ezren lehetnek.
Tömbből szórványba
A cikk szerzői a felvidéki magyarságról is szólnak. Ezt a részt azonban szándékosan a cikk végére hagytuk. A magyarokat először a lakosságcsere-egyezmény tizedelte meg, amelynek keretében több ezer magyarnak kellett elhagynia otthonát – írják a cikkben. Helyükre magyarországi szlovákokat telepítettek 1947-ben. Ezt követte az úgynevezett reszlovakizáció.
A Demokrata írásából a csehországi deportáció kimaradt. Pedig tudjuk, annak megfélemlítő hatása volt, és sokan azért döntöttek a Magyarországra menekülés mellett, hogy családjukat megvédjék. Sok deportált magyar maradt Csehországban is, amivel a hatalom elérte, amit akart, a szláv tömbben aligha tudott magyar maradni egy család.
Ezek következtében folyamatosan fogyott a magyarság: a trianoni békeszerződéssel több mint egymillió magyar került az újdonsült csehszlovák államhoz, amely a teljes lakosság közel harminckét százalékát jelentette, ebből 890 ezren éltek a Felvidéken, a többiek Kárpátalján, amely akkor Csehszlovákiához tartozott.
A rendszerváltáskor már csak 567 296 főből állt a magyar közösség, amelynek aránya 10,8 százalékra esett vissza. Ma már az ötszázezret sem éri el a magyar nemzetiségűek száma, mindössze 458 467-en adják a lakosság nyolc és fél százalékát, ennél mintegy ötvenezer fővel többen vannak a magyar anyanyelvűek – olvashatjuk a Demokrata összeállításában magunkról.
A pozsonyi Grassalkovics, ma elnöki palota (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Azt, hogy a helyzet súlyosbodik, elsősorban azok érzik (érezzük), akik a korábban tömbmagyarsághoz tartozó területeken szórványba süllyedtek, így például a Mátyusföld nagy része. Ahogy a cikkben olvashatjuk: „Míg Trianon után a határ menti 20-50 kilométeres sávban egybefüggő volt a magyar lakosság, ezt már jó ideje több helyen is megszakítják szlovák települések, zárványokat hozva létre.”
Az asszimilációs folyamatok az állam kisebbségpolitikájának következményei is (tehetnénk hozzá), hiszen a vegyes házasságok és az önkéntes beolvadás, önfeladás nagyon erős, főleg a gazdaságilag fejlett Pozsonyhoz közeli területeken. Az adatok szerint a magyarságnak már csak a fele él olyan településen, ahol többségben vannak a magyarok, a vegyes házasságok aránya pedig eléri a 25 százalékot.
Az adatok súlyosságát az itt élők érzik, az iskoláink és nyelvhasználatunk elleni támadások pedig napirenden vannak még most is. A hatalom elérte célját, lustaságból, megfelelési kényszerből, vagy félelemből a magyarság már nem vonul utcára, nem tüntet a jogaiért, pedig arra naponta oka és joga lenne. De a felvidéki magyarság nagy része még a meglévő jogokkal sem nagyon él, azok elvesztése pedig valakinek még csak fel sem tűnik, holott a jövőnk múlhat rajta.
