Fellinger Károly ősét, aki először Jókára került 1870-ben, Fellinger Jánosnak hívták. Valószínűleg innét jött az ötlet, hogy a költő 2010-ben „János” jeligével pályázza meg az Arany Opus-díjat.
A Köpködő című modern hangvételű, kissé szemtelen, ám ugyanakkor rendkívül szellemes versciklus be is váltja a hozzá fűzött reményeket. Megszületik tehát az alteregó, akivel először a Rész és egész (Lilium Aurum, 2012) című verseskötet 10. oldalán találkozhatunk. A Kegyes hidegben című négysoros szerint „János ma lelketlen, / nagy bummra készül, / életet lehel egy / papírzacskóba.” János többször is felbukkan még a könyv lapjain, noha „rémálmai vannak már a saját nevétől is”, úgy érkezik meg közénk, hogy „a tükör legmélyén egy őszinte / angyal belapátolja odaátról.”
Az alteregó Fellinger Károly költői megújulását, eszköztárának kiszélesedését és elmélyítését is magával hozza. János kényelmes, átlagosan 8-12 soros mondatversekbe költözik, itt érzi jól magát igazán, ez az ő otthona. A fölösleges holmikat, mint például a kötött formát, a lüktető ritmusokat, a rímeket kihajigálja az ablakon, de megtartja a gondolatritmust, a jó, azonnali kibontásra ingerlő ötleteket, „lakásának” falait olykor meghökkentő költői képekkel aggatja tele, no és persze tükrökkel, hogy a mit sem sejtő látogató folyton önmagára ismerjen.
Rájátszásokkal, szürreális elemekkel, bibliai utalásokkal és az álmok természetének megfelelő logikátlanságokkal kápráztatja el, aki hozzá becsönget. „Költői csavarokat” szór szét a helyiségekben, hogy a háztűznézőbe meghívott olvasó majd lépjen bele, szisszenjen fel, akadjon el a lélegzete, ne higgyen a szemének, s ha majd ki kell lépjen a vers hátsó ajtaján, azonnal vágyódjon is vissza.
János szerint a „világot” el lehet mondani egyetlen lélegzettel is, csak tudni kell helyesen levegőt venni. Mert valami mindig van a levegőben. A látomások nem tűnnek el, csak átalakulnak. A versekben János valójában önmagát járja körül: becsukja a szemét, hogy láthasson, hisz, hogy kételkedhessen, meghal, hogy végre élhessen. Egy örök csínytevő: ha észreveszi, hogy figyelik, még nagyobb kópéságokon töri a fejét. Tarsolyában annyi ötlet van, hogy ha onnét egyet sejtelmes mosollyal elővarázsol, rögtön kettő tolakszik a helyére. Magát Jancsinak becézve kitalálja magának Juliskát, egy mese kellős közepébe helyezi mindkettőjüket, de ő a bábos és a néző is egy személyben, ő a vers, amelyik az olvasót olvassa, ő ad a sorsnak jó tanácsot, egyszerűen remekül érzi magát a saját társaságában.
János elbizonytalanítja az olvasót, de talán még a felhők közül kukucskáló jóságos Atyaistent is, aki természetesen János atyai jóbarátja, s amellett, hogy kockacukor a bőröndje, megengedi Jánosnak, hogy az rajtakapja a múltat, hidegre tegye az ösztönt, minden nap képes legyen újjászületni, vagy éppen a pokolból is kifüstölje az ördögöket.
A legtöbbször a valósággal gyűlik meg a baja: „utánozhatatlan a valóság, mű- / anyag hajszálgyökereivel már-már / képes a földbe is beleszakadni” (Mégsem)”; „a valóság szemügyre veszi féltett / fényképeit, aztán szép sorjában / valamennyiről kivagdossa magát” (Családi album), de ahogy a hiábavalóságot néhány helyütt láttatja, az több, mint hatásos (Fúrás, faragás). Egy másik kedvencemet teljes egészében ide idézném: „Megállsz a búzatábla mellett, körül / se nézel, csak úgy letéped az első utadba kerülő, viaszérésben / lévő búzakalászt, nem válogatsz a / több százmilliónyi közül, miért is / tennéd, hisz rég benőtt a fejed lágya, / közben átérzed a búzakalász sors- / szerűséghez való ragaszkodását, / otthon lelkiismeret-furdalásból / kimorzsolod perzsaszőnyegedre a / még éretlen, dagadt búzaszemeket, / aztán beindítod a porszívót.” (Kiválasztott)
János ugyanis (ha ez eddig nem derült volna még ki) a legeslegutolsó őszinte költő, aki a tökéletességről és az elhivatottságról álmodozik, a dolgok lényegét kutatja, s ugyan hol is tehetné mindezt, mint „a kívánságok paradicsomában, a varázslatok kacsalábon forgó / palotájában”, ahol a szakácsnő és a felszolgáló nem más, mint az annyit emlegetett valóság, bármi is legyen az. János szerint a versírás „méregtelenítés”, jöhet bármennyi előre kitervelt emlék, felismerhetetlen önarckép, semmire sem alkalmas vészkijárat, az sem rémíti meg, ha árnyéka fennakad a ruhafogason, nem kedvetleníti el, ha „már csak ideiglenes szükséglakás a vers”, ha úgy akarja, leráz magáról minden makacsul belécsimpaszkodó álommorzsát, ha kell, a villanyégő helyett is ő világít. Egyetlen titkos vágya van, hogy szüleit egészségesnek láthassa, ám ezen a téren a varázslat eddig lemeríthetetlennek hitt akkumulátorai felmondják a szolgálatot, szuperhősi képességei semmivé foszlanak, reménye megtörik, hite meginogni látszik: „János képtelen elfogadni a tényt / hogy az atyja nem ismeri föl, hogy hol a / testvérének, hol az apjának nézi…” (Megfoghatatlan).
A Jancsi és Juliska című verseskötet 2014-ben jelent meg az AB-ART Kiadó gondozásában. Szerkesztette és az utószót írta Zsávolya Zoltán. Az illusztrációk és a borítóterv Gyenes Gábor munkáját dicsérik.
Kicsiny, tenyérbe simuló könyv, nagyságát nem a méretei határozzák meg. Mindig jó fellapozni, folyton mutat valami újat, néha felüdíti a lelket, máskor megborzongat, egy-egy sora, gondolata még sokáig visszacseng fülünkben. „Arra, hogy nem / magunknak élünk, / bizonyíték, hogy/ meghalunk.”
