A szülőföldünkön és a nagyvilág szinte minden részén fellelhető növény akár közösségünk jelképe is lehetne.
A XXI. századi kisközösségeink jellemzőjeként gyakran emlegetik a közömbösséget, a hallgató–beletörődő nemtörődömséget, a kizárólag csak a mának élő fogyasztói életszemléletet, a félelmet és a széthúzást. Ismerjük a történetet: ahol két magyar összejön, ott előbb vagy utóbb háromfelé húznak. Valóban törvényszerű ez a sorstragédia? Mi adhat nemzetünknek és a felvidéki nemzetrészünknek egérutat ebből az értelmetlen lejtmenetből? Nyilván a közélet, a közösségi élet iránt érdeklődő, tettre kész, a jövőbe bátran tervező és összefogó magyarságé a jövő. Ezen belül pedig egy gyarapodó, szívós, önazonosságát (nyelvét, kultúráját, iskoláját és óvodáját) megtartó felvidéki nemzetrész.
Vagyis milyen legyen? Legyen olyan, mint a fűszál. Tanári pályám során gyakran hallottam: a történelem az élet tanítómestere. Ezt elfogadva az irodalom pedig adhatná az életreceptet hozzá, hiszen a műalkotásokban a fűszál az emberi, a közösségi lét kérdéseivel is összefüggésbe kerülhet. „Vedd példának a piciny fűszálat:/miért nő a fű, hogyha majd leszárad?/miért szárad le, hogyha újra nő?” A neves költő ismert művének idézett része lehet a kapaszkodó a jövőre nézve: mindig, minden nehéz körülmény közepette is lesz „újra”. Nem kérdés többé: ahogy a fűszál újranő, a magyarság is nőhet, újra meg újra erősödhet. Az élet tanítómestere szerint már erre is volt példa: tatárjárás, törökdúlás, országdarabolás, hontalanság stb. A magyar pedig, mint a fűszál, mégis megmaradt…
A magyar fa lombja alatt a fűszál, a magyarság
Petőfi óta ismerjük a fa törzsének sorsát: a villám keresztülfut rajta, a szélvész pedig tövestül kicsavarja. Ellenben körülötte a fűszál újra megnő, erősödik, gyarapodik. Akár a fa árnyéka nélkül is. Megmarad. Petőfi jelképe a fatörzs-magyar, az évezredes, a kimagasló tettekre kész élet, a mindenki fölé magasodó igazodási pont; a fűszál-magyarság pedig a mellette minden körülmények között is megmaradó. A hétköznapi.
A történelem viharaiban a fa törzse is hajlik, recseg és ropog, a meghajló fűszál viszont nem törik, gyökerei erősen tartanak. Fa és fűszál kitartanak egymás mellett. A fű hajlik ugyan, de nem hajlong! Visszaáll, megmarad. A magyar fa a többszáz évig helyben maradás, a fűszál a megmaradás jelképe. Kiegészítik és erősítik egymást.
Jelkép és magyarság a közösségeinkben.
A nemzet/részünk megmaradásához kellenek az igazodási pontok, vagyis a dicső múlt hősei, a nemzetünk, de akár a települések kisközösségeinek jelképei, a fatörzs-magyarok: megerősítenek minket, példát adnak nekünk. A hétköznapokra.
A leírtak alapján számomra a fűszál már nem csupán a fűnek egyetlen szál vékony, hosszú, felnyúló levele, illetve szára. Ha a feldobott kő jelképezheti a hűséget, a szaladó vízzel szemben is a dacoló maradást, akkor a fűszál miért ne lehetne a zivataros századok közepette is a mindent átvészelni akarás és tudás, a megmaradás szimbóluma?
A megmaradásunk jelmondata (életreceptje): nőni, nőni, kitartani és megmaradni! Nem hajlongva, nem megalkudva, nem megosztva, hanem megerősödve és összefogva. Magyarnak.
Akárcsak a fűszál, úgy a magyarság is megtalálható a szülőföldünkön és a nagyvilág szinte minden részén. Már csak egy dologra kell figyelnünk: ahol két magyar összejön, ott egymást segítve, kiegészítve és összefogva alakítsák a jövőt. Nemzet/részünk így megmarad, erősödik, újra meg újra. Nemcsak szomorúan, magyar.
Keressük a fatörzs-magyarokat, becsüljük a fűszál-magyarságot! Bátran és büszkén, mint az ezeréves magyar fa! A hétköznapokban is kitartóan és megmaradva, mint a fűszál, magyar!
