Megcsináltuk. Az utolsó lehetőséget csapatunk már ellentmondást nem tűrően kihasználta. Egy olyan bronzérem ez, ami az összes dunaszerdahelyi szurkoló számára egy arannyal ér fel. Micsoda szezon, micsoda izgalmak, micsoda mámor…
A szezon elején szerintem kevesen bíztunk a dobogós helyezésben. Volt itt minden. Fájdalmas, elhullajtott pontok, eltékozolt fontos lehetőségek, de voltak fantasztikus mérkőzések is, csodálatos játékkal. A rájátszásban a Zsolna elleni idegenbeli győzelem után egy csapásra a dobogós helyezés már elvárássá, sőt kötelezően teljesítendő céllá vált. És ami kötelező, az sokszor nehézkes is. Ez is nehézkes volt. De ha nehezen is, az utolsó pillanatokban a csapatunk a fellegekbe repült és magával repítette az összes dunaszerdahelyi szurkolót is. Talán közhelyes gondolat, de ezt a sikert közösen érte el a csapat és a szurkolótábor, ami a rózsahegyi meccs utáni ünneplésben tökéletesen megmutatkozott. Nincs párunk Szlovákiában, ez egyértelmű.
Európa-liga
Szeretett csapatunk 25 év után fog nemzetközi mérkőzést játszani. Kicsit ízlelgetnem kell még ezt, hiszen nekem ilyenben még soha nem lehetett részem (már csak a koromból adódóan sem). De mit jelent, mit jelenthet ez?
Nem vagyok egy Barcelona rajongó, de a szurkolóik – és összességében a katalán nemzet is – nagyon szimpatikusak számomra. Hogy mit keres ebben az írásban a Barcelona? A válasz nagyon egyszerű. A DAC és a Barça szurkolókban nagyon sok közös vonás van. Mindkét csapat egy nemzeti kisebbség csapata, a szurkolók minden mérkőzés során kimutatják a többségi nemzettől való elhatárolódásukat. Spanyolországban 1975-ben Franco halála után megkezdődött a demokratikus átalakulás. Ez felszínre hozta és felerősítette a katalán nemzeti érzést, ami a Barcelona egyes meccsein szintén manifesztálódott. 1979-ben ezt a megerősödött katalán nacionalizmust egész Európa megcsodálhatta, mikor a Barça KEK-döntőt játszhatott. Akkor 30 ezer katalán szurkoló látogatott ki a döntőre, a lelátó pedig valóságos katalán zászlóerdővé vált. A katalán nemzet tehát megmutatta magát Európának és kifejezte erős nemzeti identitását.
De mi köze ennek a DAC-hoz?
Nem vagyok tisztában a nemzetközi mérkőzések szurkolókra vonatkozó szabályaival, az azonban biztos, hogy ez egy UEFA rendezvény lesz, amiből következik, hogy itt az UEFA szabályai lesznek hatályosak. Ebben az esetben jogosan merül fel a kérdés: akkor vihetjük magunkkal a magyar zászlót? Reményeim szerint igen. Ami biztos, hogy csapatunk más országok tv-képernyőin meg fog jelenni, és ez véleményem szerint rejt némi lehetőséget magában. Itt az ideje annak, hogy – amennyiben lehetséges – magyar nemzeti színekben ússzon szeretett stadionunk, itt az ideje, hogy más országokban is felkapják a fejüket az emberek, hogy igenis él egy nagyszámú magyar közösség Szlovákiában. Mutassuk meg magunkat mi is Európának!
Összegzés helyett
Elképesztő, hogy micsoda örömöt váltott ki belőlem ez a Rózsahegy elleni győzelem és vele együtt a harmadik hely elérése. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, vajon mit érezhetnek azok az emberek, akik már évtizedek óta, jóban-rosszban a csapat mellett vannak? Megkönnyebbülést? Elégtételt? Büszkeséget? Elmondhatatlan örömöt? Vagy – ami a legvalószínűbb – mindet egyszerre? Az biztos, hogy ez a szurkolótábor (és az egész felvidéki magyarság) megérdemelte ezt a sikert. Élvezzük ki minden pillanatát!
HAJRÁ DAC! HAJRÁ MAGYAROK!
(http://amifocink.blog.hu /Felvidék.ma)
