Már a november huszonharmadikai emlékest kezdete előtt sejteni lehetett, hogy a CSEMADOK járási és városi szervezete, illetve a TEÁTRUM TÁRSULÁS szervezésében létrejövő emlékest emlékezetes esemény lesz: sokan be sem fértek a Kossuth téri székház termébe. Érkeztek résztvevők Komárom környékéről és távolabbról is, mert Kiss Mihályt, akit hatvanöt évesen ért a halál, s akit áldozatos munkájáért sokan tiszteltek a Felvidéken, még mindig emlékezetükben tartják a szülőföldjüket és nemzetüket szerető magyarok.
Az est nyitányaként Fekete Éva (zongora), és Ganzer Eszter (furulya) muzsikája, és Dráfi Mátyás Jászai-díjas színművész szavalata bensőséges hangulatot teremtett; Dráfi Mátyás Gyüre Lajos Békétlen vers című költeményét adta elő; az alkotás a kortárs magyar költészet egyik gyöngyszeme. A kis műsor után Vass Laura, a CSEMADOK komáromi járási szervezetének titkára köszöntötte a közönséget; ott volt közöttük a martosi Esterházy Akadémia igazgatója, Gubík László és néhány növendéke is, majd teret kaptak az emlékezők, miközben a kivetítőn Kiss Mihályt láthattuk gyermekkorától kezdve szinte haláláig, zömében az általa szervezett rendezvényeken is.
Az emlékezések sorát Pásztor István, Komárom volt polgármestere kezdte, aki a rendszerváltás után szorosan együttműködött Kiss Mihállyal, mint a városi képviselő-testület egyik leglelkesebb és legáldozatkészebb tagjával, s aki az új társadalmi viszonyok között a komáromi és környékbeli magyar kulturális élet egyik szervezője volt. (Pásztor István még két alkalommal kért szót, mert úgy látja, megváltozott körülöttünk az élet, és alig van napjainkban „kissmihályi” lelkület közéleti szereplőinkben.) Dr. Bognár József, Mácza Mihály, Keszegh Margit, Dékány György, Varga Anna, Szabó Olga, Szobi Eszter, Czékus Dezső, Marakyné Mogyorósi Mária és Dráfi Mátyás szinte vallomásszerűen adták közre emlékeiket.
Még az is, aki először hallott a legendás titkárról, képet alkothatott egyéniségéről: mindig derűs életszemléletéről, áldozatkészségéről, időnkénti „dühöngő” igazmondásáról, becsületességéről, lélekerősítő bölcsességéről, a csak rá jellemző lendületességéről, és persze, rendületlen hűségéről szülőfalujához, Búcshoz és a nemzetéhez.
Dániel Erzsébet, aki a CSEMADOK érsekújvári járási titkárságát vezette, meleg hangú levélben idézte fel emlékeit.
Ezután hangzott el Mihályi Molnár László Szepsiben élő költő remekbe szabott Kiss Mihály-portréja. Ebből valók az alábbi sorok: „…Mindig ott volt, ahol tenni kellett, ahol lyukas volt a gát, ahol hiányzott egy ember, ahol a magyarok mellett kiállni, ahol emberséget és tisztességet kellett védeni, ahol fejbe vertek érte, ahol nem fizettek érte… már a hatvanas években is a Nyári Ifjúsági Táborokban, de aztán Őrsújfaluban a művelődési táborokban, Komáromban a Jókai Napokon, a CSEMADOK irodában, és a legtöbbet kint, az emberek között…”
Kiss Mihály tárgyi hagyatéka hatalmas kincs; az általa megélt történelmi korszak hiteles dokumentációja: gondosan elrakott meghívók, beszédek, újságcikkek, fényképek, levelek.
Felragyog bennük a lelke, mert napjainkban igencsak ritka az ilyen mindnyájunkért élő magyar ember tájainkon. Álljon itt néhány sor 1999-ben elmondott beszédéből, amely szülőfaluja iskolájának félévszázados jubileumán hangzott el.
„…56 éve születtem Magyarországon, másfél évig voltam magyar állampolgár, majd négy évig hontalan. Féléves csehszlovák állampolgársággal léptem át az akkor induló magyar tanítási nyelvű alapiskola küszöbét. Mindez úgy történt, hogy hat év alatt (talán) egyszer sem hagytam el Búcs község határát. Egyre bizonyosabban érzem, hogy az én háborús nemzedékem a zsigereiben hordozza az átélt borzalmakat. A szüleimtől tudtam meg, hogy az első, értelmesen kiejtett szavam – miközben a fülemre tettem a kezem és a szoba sarkába rohantam – az volt, hogy bomba, bomba…
…A háború után megkezdődött a kitelepítés és deportálás. Nagybátyám már a zámolyi temetőben nyugodott, nagyapám az Ararát tövében orosz hadifogságban szenvedett, amikor nagyanyám „fehér lappal” várta itthon a kitelepítést. Anyám levelet írt Husák elvtársnak, hogy vigyenek el mindnyájunkat, ne csonkolják tovább a családunkat. Egymás után tűntek el a játszótársaim a szomszédból, az utcából és a falunkból marhavagonokba kényszerítve.
Aki aláírta, hogy mi tulajdonképpen elmagyarosított szlovákok vagyunk, tehát kérjük a visszaszlovákosításunkat, az visszanyerhette az állampolgárságát. A családtagokkal együtt négyszázezer magyart érintett a megalázás. Mi, néhány tízezren azonban nem nyújtottunk be kérvényt, így hontalanok maradtunk.
…1948-ban aztán fordult egyet a történelem kereke. Nem Husákék jóvoltából történt, hogy megint legyenek magyar iskolák és legyen magyar kulturális egyesület. Így alakult meg 1949 márciusában későbbi munkahelyem intézménye, a CSEMADOK. A kitelepítések és deportálások miatt alig maradtak tanítók tájainkon, és gondot okozott a tantermek és tankönyvek hiánya is. Volt olyan, hogy 93 gyerek szorongott egyetlen osztályban, s csak negyvennek jutott ülőhely. A tanulók egy részét ezért hazaküldték. A tanítás zömében szlovák nyelven folyt, amiből semmit sem értettünk. Karácsony táján a szüleink felkeresték az igazgatót, hogy döntse el: járjunk-e ilyen körülmények között iskolába? A felelet így hangzott: Mivel a faluban nincs óvoda, mindegy, hogy az iskolában vagyunk-e vagy otthon. Jövőre legfeljebb újra járjuk az első osztályt…
…A tanév végén megkaptuk az első, két nyelven kinyomtatott, de csak szlovákul kitöltött bizonyítványt. Természetesen sem írni, sem olvasni nem tanítottak meg. A nyári szünidőben Nagy Lajos nyugalmazott tanító úr a saját udvarán foglalkozott velünk, és tanított meg írni meg olvasni…”
Az est végén Kiss Mihály özvegye, Márta asszony magyarázatot fűzött a vetített képekhez, majd kötetlen beszélgetéssel zárult a (remélhetőleg) hagyományteremtő emlékezés. Fel kell idéznünk más, becsületes, kimagasló közéleti magyarok munkásságát is, akik, bár valamennyiüket próbára tette a történelem, mindhalálig küzdöttek és dolgoztak fennmaradásunkért. Helytállásuk haláluk után is erőt sugároz.
