A második világháború után a felvidéki magyarságot ért megaláztatások egyike a „magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény” keretében végrehajtott kitelepítés. Ez igen hosszú és keserves folyamat volt, amit megelőztek a különféle listázások, káderezések, spekulációk s a fehér lapok kiosztása.
A kiszemeltek kálváriája ezzel azonban csak kezdetét vette, utána következett az emberek kiebrudálása saját otthonaikból a dermesztő hidegben; a teherautókra és a vagonokba pakolás, a hosszú és kilátástalan utazás, majd a megérkezés az idegen tájakra; a településeken való ellenszenves fogadtatás, s a még sokáig tartó lelki keserűség, a nehezen vagy egyáltalán nem gyógyuló sebek.
Azzal, hogy honnan, kiket és hová vittek, már több kutató is foglalkozott itthon s az anyaországban egyaránt. Az ismertebb irodalomból most László Péter Fehérlaposok című könyvét említem (Szekszárd, 2005. 3. bővített kiadás. A kötetnek azóta újabb kiadása is van.).
László Péter könyvének 3. kiadása (Fotó: Csáky Károly/Felvidék.ma)
A szerző a dél-dunántúli régióra kiterjedő kutatások alapján mutatja be, mi történt ott 1947-1948-ban, illetve tételesen közli: a Felvidékről kik és honnan kerültek Baranya megye 116 településére, Somogy megye 46 községébe, illetve Tolna megye 57 helységébe. Összesen 5 806 magyar család 22 463 tagjáról van szó, akiknek egy része a mi járásunkból indult.
Nézzük hát, milyen adatokat találunk ott ránk vonatkozólag. Az egyik mellékletben szerepelnek az Ipolysági járás ama községei, melyekből az érintett régióba telepítettek magyarokat. Megtalálható az is, hová hány család került.
A községek között találjuk Apátújfalut, ahonnan egy családot Nagykovácsiba telepítettek. Bussáról Jágóra toloncoltak ki három családot. Igen megnyirbálták a kicsi Gyürkit: innen tizenkilenc család Ácsteszérre, egy Bakonypölöskére, hat Bakonyszombathelyre, egy Gannára, tizennégy pedig Hidegkútra került.
Nem kímélték Ipolyhídvéget sem: tizenhárom családot Bándra, hetet pedig Püspöknádasdra toloncoltak. Az utóbbi helyre került tizenegy kelenyei család is. Ipolynagyfaluról egy-egy családot Gödre, illetve Püspöknádasdra telepítettek. Ipolyszécsénykéről négy család Bakonypölöskén, három pedig Gannán talált új otthonra. Rárósmúlyadról is kerül egy család Jágóra.
Hangsúlyozzuk: ezek az adatok korántsem teljesek, tehát nem azt jelentik, hogy vidékünkről összesen ennyi családot kényszerítettek volna távozásra, hiszen az említett falvakból is telepítettek más helyre is magyarokat, több más helységből pedig ugyancsak egyéb régiókba vittek családokat.
Egy kitelepített ingatlanjainak jegyzéke (Csáky K. repr.)
Egy másik mellékletben Baranya, Somogy és Tolna ama falvait találjuk, melyekbe ugyancsak vittek magyarokat a mai Nagykürtösi járás községeiből. Itt aránylag pontos létszámot és neveket közölnek egyes falvakból. Nézzük hát eme adatokat is! 1947. január 26-án, illetve 27-én Bussáról hét személyt Jágóra vittek. Név szerint Barkó Istvánról, Varga Mihályról és Vámos Sándorról és a családtagjaikról volt szó. Ugyanezen időben Rárósmúlyadról Vámos Józsefet telepítették másodmagával ugyanide.
Ipolyhídvégről hét család negyven tagját toloncolták ki Püspöknádasdra. A legtöbben: Abelovszky János, Balázs István, Hegedűs József, Pásztor Márk, Pintér József és Ragács István földművesek voltak, de kitelepítették Donovald József tanítót is negyedmagával. A legnépesebb volt Pásztor Márk és Ragács István családja, hét-hét taggal.
1948. október 23-án, az hídvégiekkel megegyező időben Kelenyéről tizenegy család ötvenhat tagját toloncolták ki, ugyancsak Püspöknádasdra. Valamennyi családfő: Annus Mihály, Bodzsár Lajos, Klacsó Sándor, Koncz Imre, Koncz József, Koncz Sándorné özvegy, Pribránszky István, Pribránszky János, Szatmári József, Takács Sándor és Velebni Lőrinc földműves volt. Annus Mihálynak és Takács Sándornak is héttagú családja volt.
Igazolvány a kitelepítésre kijelölt számára (Csáky K. repr.)
Az ipolynagyfalusi Oroszlán Jánost négy családtagjával szintén az előbb említett kitelepítettek helyére vitték.
El kell mondanunk azonban, hogy a megalázottak, a kisemmizettek száma ennél még nagyobb, az emberek testi-lelki megnyomorítása végeláthatatlanabb volt. Ezért is kell emlékeznünk, a közösségünkből kiszakítottak nevét megörökítenünk, megismernünk. A szakirodalomból és a szakirodalomban, a helyi gyűjtésekből s az egyes települések emléktábláin egyaránt.
