A székely ágyúöntő híres mondata – betartott ígérete – a címe annak a kiállításnak, amelynek a budavári Hadtörténeti Intézet és Múzeum ad otthont június végéig. A népdalból is ismert ágyú, további hatvan 1848-49-es ereklyével együtt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum becses gyűjteményének részeként érkezett Budapestre, amíg a Kós Károly által tervezett múzeum épületét felújítják.
Kamarakiállítás várja a látogatót: egy nagy terem közepén áll a Gábor Áron által öntött ágyúk egyetlen megmaradt példánya. Körben, a tárlókban sok-sok értékes tárgyi emlék 1848-49-ből, egy makett elénk idézi a kézdivásárhelyi műhelyt és környezetét, egy animációs videó pedig bemutatja a korabeli ágyúöntés folyamatát, és mindenütt szöveges tájékoztatók olvashatók a látottakról, illetve a történelmi háttérről.
Azok, akik csupán a népdalból ismerik a székely ágyúöntő nevét, afféle népi ezermesterként képzelik el, s erre csak ráerősítettek azok a tankönyvek is, amelyekből a mai közép- és idősebb nemzedékek tanultak. (Szellemük a baloldali elkötelezettségű pedagógusok révén tovább él, és szívósan tartja magát az a tévképzet, hogy nemesember csak népelnyomó lehetett, szabadsághős semmiképpen. Az aradi vértanúk neve mellől is többnyire lemarad a származásukra utaló előnév vagy rang.) Nos, az egyik tájékoztató részletesen megismertet Lemhényi Gábor Áron tüzérőrnagy életével, aki római katolikus székely határőrcsaládba született 1814-ben a háromszéki Bereckben, nagyapja a szenátorok testületének tagja, apja pedig városi főjegyző volt. Gábor Áron a csíksomlyói gimnázium negyedik osztályát cserélte fel a háromszéki határőrezredre, ahol ágyúkezelői kiképzést kapott, és saját szorgalmából Pesten és Bécsben az ágyúöntéssel is megismerkedett. Mivel továbbszolgálati kérelmét nem fogadták el, a civil életben asztalosmesterként dolgozott, épületeket és gépeket tervezett.
A forradalom hírére azonnal bekapcsolódott Háromszék védelmének szervezésébe. Az ágyúöntésre tett javaslatát kezdetben kétkedés fogadta, de Laborfalvi Berde József kormánybiztostól megkapta a támogatást, így 1848. november 28-án Sepsiszentgyörgy főterén már bemutathatta az első két ágyút. A feljegyzések szerint 1849. június 20-ig 70 ágyút öntöttek Háromszéken, az elsők után már nem vasból, hanem beolvasztott harangokból. (Erről szól Kozma Andor Karthágói harangok című megrendítő verse). Gábor Áron saját jövedelméből is sokat áldozott a védelemre, mert vallotta: „Ha a haza mindenekfelett, akkor néhány mesterember se emelje magát a haza fölé. Hanem legyen jelszava: a hazáért mindent a legjutányosabban. Különben azon véleményre vetemedik az ember, hogy némelyek a közálladalmi érdek s politikai okok emlegetését csak saját erszényük töltésére akarják felhasználni” – írta 1849. május 5-én a Honvéd című újságban.
1849. július 2-án Uzon mellett ütközött meg a székely haderő az ellenséggel. A csatában Gábor Áron is elesett. Ágyúgolyó találta el. Hadsegéde, Nagy Sándor a csata végéig eltitkolta a parancsnok halálát. Utána temették el a közeli Eresztevényben. Emlékének nyilvános tiszteletére, szobrainak felállítására csak a kiegyezés után kerülhetett sor.
A kiállításon látható, Gábor Áron által öntött löveget jóval később, 1906. augusztus 18-án találták meg Kézdivásárhelyen, a hajdani gyárnak is otthont adó Rudolf Kórház udvarán vízvezeték-szerelés közben. Onnan 1923-ban a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba került, ahonnan 1971-ben Bukarestbe szállították, és csak 2010-ben – hosszas politikai előkészítés után – kerülhetett vissza a Kós Károly által tervezett épületbe: Sepsiszentgyörgyre, ahol – szép jelkép – 2011. március 15-től látható állandó kiállításon. (A kézdivásárhelyi kisiparosok a Bukarestbe szállítás előtt – ki tudja, miért? – az ágyúról két hasonmást öntöttek, az egyik a kézdivásárhelyi, a másik a sepsiszentgyörgyi múzeum udvarára került.)
A Székely Nemzeti Múzeum alapanyaga Csereyné Zathureczky Emíliának köszönhető, aki személyes, családi emlékként őrzött értékekből, köztük 48-as ereklyékből alapította 1875-ben. Alapító társa az első múzeumőr, Vasady Nagy Gyula volt. Egyébként a múzeumőrök egészen 1949-ig a Székely Mikó Kollégium tanárai közül kerültek ki. 1949 más okból is fordulat az intézmény történetében: a kommunista román állam ekkor szüntette meg a múzeum önálló jogi személyként való bejegyzését, amelyet 1924-től a királyi Románia elismert. Rövidesen a nevét is betiltották, s csak az 1989. évi politikai fordulat után használhatja újra.
A 2019. március 23-án Magyar Örökség-díjjal kitüntetett Székely Nemzeti Múzeum anyagából a Hadtörténeti Múzeumban vendégeskedő kiállításon olyan 1848-49-es ereklyék láthatók, mint az aradi mártír, eleméri és ittebei Kiss Ernő tábornok nyerge, Kossuth cigarettaszipkája, Cserey Ignác ezredes evőkészlete, Bem József sétabotja, Zathureczky István kufsteini börtönben készített kosárkája, vagy Deák Ferenc pipája, amit Széchenyi ajándékozott neki.
A 170 éves dicső nemzeti múltról mesélő terem szomszédságában történelmünknek egy sötét korszakát: Magyarország 1948 és 1968 közti katonai történetét bemutató kiállítás tekinthető meg „…és legördült a vasfüggöny” címmel. A két terem közti ajtó nyitva volt, lehet, hogy csak véletlenül, de szeretném hinni, hogy szándékosan, emlékeztetőül, okulásul. Mert 1848-49 emlékezetéből csak-csak megragadt valami azokban, akik eljönnek megnézni Gábor Áron rézágyúját (még ha nincs is felvirágozva, mint a népdalban), de a közelmúlt sötét árnyait – gyakran úgy tűnik – mintha kisöpörték volna az emberek emlékezetéből. Nem árt felidézni őket, amíg csak múzeumi tárgyakként találkozunk velük.