Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondjuk sokszor, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan terveztük, vagy ha valami jobban sikerül, mint ahogyan terveztük. Nos, magam is így jártam nagyszombaton este… Életem legszebb nagyszombatján, 2020-ban, a világjárvány idején.
Munkaügyben, nagyszombat délutánján vidékre autóztam. A ragyogó napsütés, a tavasz minden szépsége áradt az üres faluban. A fák virágillata, a vidám madárdal, az áldott nap sugara. Mivel a dolgomat a járványügyi előírások miatt hamar elintéztem, és a városi embernek jól esik a falu illata, gondoltam, járok egyet a településen, bebarangolom a néptelen utcákat, s közben a feltámadás nagyszerűségéről meditálok.
Ez utóbbi azonban nem sikerült, hiszen a feltámadás templomi megünneplésének botor és diktatórikus betiltása az ádáz bosszankodás vizeire terelt.
Inkább azon járt az eszem, hogy hazamegyek és írok egy cikket, beleadva minden mérgemet az egyházi intézkedés miatt. Hiszen olyan hatvan év után, amikor csak ifjúi eltávolodásom néhány évét kivéve, minden nagyszombaton ott voltam a templomban, s együtt örvendeztem a feltámadásnak, együtt énekeltem a hívekkel a „Christusvincit”-et, amikor a pap visszahozta a szentségtartót a templomba. S ha nem volt módom saját katolikus templomomban ünnepelni, akkor erdélyi, felvidéki református testvéreimmel imádkoztam együtt a nagyszombati istentiszteleten.
Az ünnep tehát mindig megvolt, s mindig templomban adtam hálát keresztény hitünk legnagyobb ünnepén.
Efféle gondolatok közepette értem a település templomához. A templom ajtaja nyitva volt. S ha már nyitva van – gondoltam –, ha csak az előtérben is, de letérdelek az Úr elé, akire talán ennyire soha nem vágyódtam, mint ezen, a bezárt templomok miatt szomorú, de a feltámadásban mégis örömteli napon.
Belépve a falusi kis templomba, mennyei ajándékot kaptam. Az öreg pap bácsi épp kilépett a sekrestyéből, kezében a kehellyel, miseruhába öltözve.
Először nem is hittem el, amit látok, aztán – szégyen, nem szégyen – kicsordultak a könnyeim, mert olyan ajándékot kaptam az Úrtól, amilyenre álmomban sem gondolhattam volna. A számomra kedves és kötelező nagyszombati program végén, ünnepi misén vehettem részt úgy, hogy odaterelt az Úr!
Feltámadási szentmisén voltam, amelyet egy bátor, hittel teli, „feledékeny” pap mutatott be. Feledékeny, mert „elfelejtette” bezárni a templomot, hittel teli, mert remélte, hogy a tiltások ellenére is lesz, aki betér a feltámadást megünnepelni, és bátor, mert akár egyházmegyei eljárást is indíthatnának ellene „súlyosan engedetlen tettéért” – hiszen misézett néhány hívővel egy légtérben.
Hétpecsétes titok marad tehát, hogy kicsiny hazánk melyik plébániáján kaptam ezt a hihetetlenül nagy isteni ajándékot.
Ám bizonyos vagyok abban, hogy nem csak ez az egy öreg falusi pap „felejtette el elfordítani a kulcsot”, ezen a szent napon a templomkapu zárjában, s hiszem, hogy a Kárpát-medencében, Mária országában, ahol minden keresztény-keresztyén magyar ragaszkodik ősi hitéhez, sok katolikus és protestáns testvér együtt adhatott hálát Istennek, együtt ünnepelhette a feltámadást – saját templomában.
Sok olvasóm bírált a „Nyissátok ki a templomokat” címmel megjelent cikkem miatt, de papok is reagáltak rá, igazat adva a vatikáni tiltásnak.
Most csak egyetlen dolgot kívánok mindnyájuknak nagy-nagy szertettel és megbékélt lélekkel:
Éljétek át, éljétek meg azt a csodát, azt az érzést, legalább egyszer az életben, amit én éreztem eleddig egyszer az életemben, 2020 nagyszombatján egy magyar falu templomocskájában, életem legszebb, legfelemelőbb, legünnepibb feltámadási – csendes – miséjén. Ahol nem hiányzott sem a tömjénillat, sem az orgonaszó, hiszen maga a Feltámadt Úr volt velünk –a templomban.
