1849 februárjában végre megvalósult a honvéd fősereg tervezett összpontosítása. Kossuth Lajos és a magyar hadvezetés Szolnok vagy Hatvan–Mezőkövesd–Tiszafüred irányából számolt a császári-királyi hadsereg offenzívájával, de maguk is ezen vonalakon tervezték tavaszi támadásukat. Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy ekkor szánta el magát az előnyomulásra az északi útvonalon, de legnagyobb meglepetésére Kápolna mellett útját állta a magyar fősereg. Ám nemcsak a császári, de a magyar fővezér is meglepődött, mert egyikük sem számolt azzal, hogy pont ebben a térségben fognak összeütközni.
Kossuth nem vette jó néven Görgei 1849. január 5-i váci nyilatkozatát, viszonyuk megromlott, ezért a francia emigrációban élő gróf Henryk Dembiński altábornagyot hívta Magyarországra és nevezte ki fővezérré, aki az 1830–31-es lengyel szabadságharcban litvániai visszavonulásával szerzett magának hírnevet, ám támadó hadműveleteket nem vezetett. Az altábornagyot zárkózottsága, indulatossága és kezdődő szenilitása egyáltalán nem tette szimpatikussá, ráadásul Klapka György ezredes azon tervét is meghiúsította, amely gróf Franz Schlik altábornagy bekerítését célozta, így az Rimaszombat felé csúszott ki a bekerítésből. Nem aratott osztatlan sikert azon rendelkezésével sem, amellyel a hadsereget hadosztályokra bontotta, ily módon a hadtestparancsnokokat kikapcsolta a vezetésből, ami súlyos hibának bizonyult a későbbiekben.
Dembiński március elején nyílt terepen, Eger és Gyöngyös környékén óhajtotta megvívni a döntő csatát, s a Délvidékről beérkező gróf Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok hadosztályai parancsot kaptak, hogy a Tarna menti összpontosítást követően Szolnoknál hajtsanak végre elterelő támadást, miáltal a császáriak erejét megoszthatják. Ez megindult, de igencsak megkésve és ugyan magyar győzelmet hozott március 5-én, de eredeti célját nem érte el.
Február derekán a Pest–Miskolc közötti országúton Gödöllőről megindult Windisch-Grätz, mégpedig arra, amerről a magyar csapatok közeledtek. A császáriak igen eltávolodtak ellátási bázisaiktól, miközben a honvédek utánpótlási vonalai rövidültek, s a téli hadjárat megedzette és összekovácsolta a magyar csapatokat.
A császári fővezérnek csak 17 ezer katonája volt, mert jelentős erőket hagyott vissza a főváros védelmére, miközben a Duna–Tisza-közét biztosító báró Josip Jelačić altábornagy kísérletet tett a cibakházi Tisza-híd lerombolására, de ebben Mesterházy István és gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagy sikerrel akadályozta meg.
Február 18-án Kompoltnál Dessewffy Arisztid ezredes huszárjai szétugrasztották a császári-királyi 5. Auersperger-vértesezred egy osztályát, aztán február 24-én Pétervásárán Máriássy János alezredes ütött rajta a félszemű Schlik altábornagy hadtestén.
A két sereg találkozóharcára február 26–27-én került sor Kápolna mellett, amelyre egyik fél sem számított. A magyar fősereg papíron 40 ezer főt és 141 löveget számlált, de az I., a II. és a VII. hadtest kilenc hadosztályából csak négy állott a mocsaras Tarna vonalán, a többi pedig fél-egynapi menettávolságban, felvonulóban volt. Február 26-án így 19 ezer honvéddel és 63 ágyúval számolhatott Dembiński.
E napon a fővezér és Görgei épp Lévay Sándor nagyprépostnál ebédeltek Egerben, amikor értesültek a csata kezdetéről, és Kápolna felé siettek. „Ezt még nem akartam! Ez még korai!” – méltatlankodott Görgei szekerén Dembiński.
Kálnál, a balszárnyon Szekulits István alezredes és a zömnél Máriássy alezredes hadosztályai tartották állásaikat, de északra lovag Poeltenberg Ernő alezredes hadosztályának ki kellett ürítenie Al- és Feldebrőt, hogy Kerecsend felé visszavonuljon.
A jobbszárnyon a Dessewffy-hadosztály állt, ám Klapka, a jobbszárny parancsnoka hibázott, mert a siroki szorost – amerre Schlik igyekezett, hogy csatlakozzon a császári fősereghez – kevés katonasággal szállta meg, így azt Schlik könnyen elfoglalta. Dembiński sem állt hivatása magaslatán, amikor a hátrább lévő seregtesteknek csak este küldött parancsot a felzárkózásra, így a császáriak erőfölénybe kerültek, Schlik hadtestével erejük 30 ezer főre és 165 lövegre emelkedett.
Másnap a balszárny addigi parancsnoka, Görgei vette át a jobbszárny vezetését, s hajnalban Dembiński Poeltenberg csapatait Verpelétre vezényelte. A háromszoros túlerőben lévő Schlik ekkorra már kiszorította Dessewffyt Verpelétről és a magyar jobbszárnyat bekerítéssel fenyegette.
Dessewffy és Poeltenberg sikertelenül próbálta visszavenni a falut, végül 11 órakor Görgei a Kerecsend előtti magaslatokra vonta vissza e seregtesteket, ahol Schlik csapatait tüzérségével tartóztatta fel. Reggelre csupán Aulich Lajos vezérőrnagy hadosztálya érkezett meg Kálba, ahol Szekulits egészen addig kitartott, amíg Aulich nem kapott parancsot, hogy a centrum segítségére igyekezzen.
Kápolnán kritikussá vált a helyzet, a császári II. hadtest részei átkeltek a Tarna eltorlaszolt hídján és birtokba vették a falu nyugati felét. Több sikertelen ellenlökést követően Dembiński személyesen vezette rohamra a Velence környéki olaszokból álló 16. Zanini-sorezred II. zászlóalját a 29/I. Schönhals-sorgyalogzászlóalj bakái ellen.
A lelkesedés a VII. hadtest római katolikus tábori lelkészét, báró Mednyánszky Cézárt is magával ragadta. Harctéri élményeiről a következőkben számolt be visszaemlékezésében:
„(…) folyt a küzdelem Kápolnánál Windischgrätz hadserege és a Dembinszky [sic!] vezetése alatt egyesített magyar csapatok közt. Nem óhajtok csatákat leírni, csak azt jegyzem föl, ami legszemélyesebb élményem. (Mint tenni szoktam, Kápolnánál is) vörös talárban és kereszttel kezemben lovagoltam csapataink közt. Lelkesítettem a honvédeket, bátorítottam az újoncokat. Körutamban megláttam a mellénk állott olasz (Zanini)-ezredet. Már kétszer meghátrált és most újabb parancsot kapott a (császáriak által megszállt) község elleni rohamra. Feléje tartottam, majd (Psotta [Mór] alezredesnek[, a VII. hadtest tüzérparancsnokának]) fölajánlottam, hogy én is vezetem az olaszokat. Alighogy tiltakozása után másfelé indultam, Dembinszky szárnysegéde felém sietett a paranccsal, hogy a zászlóaljat én is vezessem. Leszálltam a lóról, a katonákhoz néhány szót szóltam, majd előretörtünk. Kartácstűz fogadott, de az olaszok bátrabbak voltak, mint gondoltam. Behatoltak a községbe (és kitűzték zászlónkat). De amint a császáriak ellenünk jöttek, megijedtek és szétfutottak. Követtem (Psotta) parancsnok példáját és én is odaigyekeztem, ahonnan elindultam. Alighogy útnak eredtem, egy császári katona felém rohant és megtagadta balkaromat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly nem találok irgalmat. Masszív ezüstkeresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam. Az egyik ház kapujába futottam és elmenekültem. Golyók fütyültek körülöttem, de ép egészségben elértem csapatainkat. Csak talárom szakadt szét és kissé meggörbült keresztem. A kápolnai csata után döntés híján mindkét hadsereg visszavonult.”
Máriássy hadosztálya kiszorult a faluból és attól keletre foglalt állást, míg tüzérsége feltartóztatta a császáriakat. Tőle északra, Tófalunál újabb császári erők keltek át a Tarnán és Máriássyt bekerítéssel fenyegették, ezért délután egy órakor Dembiński parancsot adott a centrum és a balszárny visszavonulására.
Aulich eközben visszafordult Kál és a kompolti erdő felé, ahol Szekulits csapatai kerültek szorongatott helyzetbe, de Kált nem sikerült visszafoglalniuk, mert megérkezett a visszavonulási parancs. Schlik igen erősen nyomta a jobbszárnyat, amely délután 2–3 óra körül megkezdte a visszakozást.
A csatatér Windisch-Grätz kezébe jutott, s ekkor adta ki elhíresült jelentését: „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam; de szétszórtam őket, s a legnagyobbrészt megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap múlva Debrecenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.”
Ám a császári fővezér nagyot tévedett. Nem aratott döntő győzelmet, a honvédsereget nem szórta szét és morálját sem sikerült megtörnie.
Február 28-án még hátrébb – Mezőkövesdre – vonult vissza Dembiński, mert nem akart újabb csatát vállalni. Azonban Franz Deym vezérőrnagy lovassága utolérte Kmety György alezredes hadosztályát, mire az parancs nélkül szétkergette a császáriakat.
A fősereg ezen fellelkesülve megkezdte előrenyomulását, de azt a túlontúl óvatos Dembiński leállíttatta és a Tisza mögé, Tiszafüredre parancsolta honvédeit.
Kossuth erősen kozmetikázott, lelkesítő jelentésében arról számolt be, hogy „az ütközet nagyszerű volt. (…) Február 27-e szívemelő dicsőség napja volt a magyar szabadság védseregeinek. A személyes vitézség nagyszerű jelenetei, melyekben e nap tábornokainktól kezdve le a közvitézek bátor tömegéig oly gazdag volt (…)”
Görgei viszont cinizmusba hajló őszinteséggel, kendőzetlenül írta le véleményét a kétnapos csatát lezáró hátrálásukról:
„Így végződött Dembiński támadó hadművelete, melyet a fővárosok visszafoglalására indított az osztrák főhadsereg ellen.”
Klapka pedig így vélekedett: „A mindnyájunk által oly epedve várt csata [február] 26-án és 27-én történt meg. Szerencsétlenül végződött fegyvereinkre nézve, s nevét Kápolna helységtől kapta, hol kezdődött s másnap el is dőlt.
Kényszerítve láttuk magunkat, hogy a csatatért elhagyjuk, s a visszavonulást, jóllehet üldöztetés nélkül s legjobb rendben, Eger, Kerecsend és Makláron át megkezdjük. (…)
A csapatok jól tartották magukat, s mi bizalommal nézhettünk a legközelebbi jövő elé. De ami a kápolnai csatát függetlenségi harcunk történetében fordulóponttá tette, azok az ahhoz fűződő nagy jelentőségű politikai következmények voltak.
Windisch-Grätz túlságos örömében, anélkül, hogy elébb mérlegelte volna győzelmének következményét és horderejét, nem ismert sürgősebb teendőt, mint Bécsbe olyan tudósítást küldeni, amelyből ott azt a tévhitet merítették, hogy a magyarok fő hadereje megsemmisíttetett, mindenfelé szétrobbantatott, s rendetlen futásban van, mire a március 4-i császári manifesztum s az ezer év óta fennálló magyar alkotmánynak és jogoknak eltörlése következett.
Csak az hiányzott még, hogy ezt az ökölcsapást is odavágják egy nemes, vitéz nemzetnek arcába, hogy azt a legvégső kétségbeesésbe hajtsák s összes erejének teljes megfeszítésére kényszerítsék.
A háború ettől fogva életre-halálra ment, amelyben nem volt többé kiegyenlítésre lehetőség. Ennek végét csak akkor érhették el, ha a két fél közül az egyik teljesen letiporva hever. – Szomorú alternatíva, amely a győző számára sem teremhet soha jó gyümölcsöket!…”
(Babucs Zoltán/ Felvidék.ma)
