A Táncházmozgalom kezdeti időszakában a Csemadok központjában ennek a munkaformának is én voltam a szakreferense. Az ’68-as megújhodási politikai mozgalomban való részvételemért a konszolidációs időszak legelején Szabó Rezsővel és Dobos Lászlóékkal engem is kizártak a csehszlovák kommunista pártból, és büntetésből a munkahelyen megtűrve visszaminősítettek, tíz évre megvonták a közlési jogomat és lettem újból az, ami a Csemadokban 1951-ben kezdőként voltam, táncszakreferens. A táncházmozgalom szervezése és a munkaterületen található minden feladat, így a fesztiválok műsorainak szervezése is a hatáskörömbe került. Új feladatkörként kaptam a nyári táncháztáborok szervezését is. 1988. július 18-tól 24-ig Zselízen, az autókempingben és a kultúrházban valósult meg az első táborrendezvény. Én dolgoztam ki a feladatkör tartalmát és az évi munkatervét.
Az első táncháztábor a Csemadok szervezésében a már működő táncházi próbálkozások vezetőinek a képzését vállalta fel. Szükség volt vezetőkre, mert a magyarországi rendezvények mozgósító hatással voltak népművészeti csoportjainkra, táncegyütteseinkre és rendezvényszervezőinkre is. Az alábbiakban újra közlésre bocsátom a tanfolyamról akkor írt és 1988. augusztus 18-án a Hét képes hetilapunkban megjelent írásomat,
melyben részletesen leírom a tábor értékelését, mert lényegében ez volt az az elgondolás, amelyre az ezen a területen azóta folyó munkát építjük.
Táncházvezető tanfolyam Zselízen
„A Csehszlovákiában élő magyarság körében ilyen még nem volt. Egyhetes időtartamban táncházvezetőképző tábort szerveztek. Tánccsoportvezető, illetve koreográfusképzés 1953-tól folyik, de ebben az évben július 18-24-ig a táncházak vezetésére képeztek fiatalokat. A Csemadok Központi Bizottsága volt a szervező, az anyagiak biztosítója, segítőként társul szegődtek: a Csemadok Zselízi Alapszervezete, a Városi Művelődési Központ, helyi gazdaként pedig a Csenky Dezső vezette Városi Technikai Szolgáltatások üzem lelkes dolgozói voltak a pártfogók. Szállást és táborhelyet is ők biztosítottak az újonnan megnyitott autókempingben.
A táncházmozgalom Magyarországon kb. 20 éve indult hódító útjára.
Az Erdélyben még ma is élő hagyományos népszokást, a táncos délutánokat, estéket vette kiindulási alapjául.
Annak belső struktúráját, szervezési gyakorlatát, és főleg a tartalmát tekintette követésre méltónak. Ott az volt a szokás, hogy az egy bandába, korosztályba, kisebb településeken, faluba, stb. tartozó fiatalok rövidebb, hosszabb időszakra kibérelnek egy parasztházat, termet, szobát, kamrát, muzsikásnak felfogadják a kedvelt dudásukat, a két-három tagú falusi muzsikusbandát és meghatározott napokon, ünnepnapokon már délután, más napokon csak az esti órákban, összejöttek és a háziak, a bandavezérek felügyelete mellett táncolva, dalolva szórakoztak.
A szórakozásnak íratlan szabálya volt: a banda elhúzott egy táncrendet, melyben a faluban, a vidéken ismert táncok követték egymást, aztán szünet és kezdődött elölről a táncrend. A szünetben a lányok csoportban-karéjban állva énekeltek. A legények egy kis itallal erősítették magukat, vagy csak egyszerűen beszélgettek.
A legények egyike-másika csatlakozott a lányokhoz.
Szeretném hangsúlyozni: a táncrendbe a hazai táncok kerültek be, így a táncház a fiatalságnak olyan lehetőséget biztosított, hogy elsajátíthatták a falu, a vidék táncait, dalait. A korosabbja aztán e táncokkal vetélkedett, virtuskodott. Hogy ki tud jobban táncolni, ki az ügyesebb legény, ki a jó táncos, dalos fiú, lány, az mindig és mindenütt presztízskérdés volt. Itt a táncházban ismerte meg, ismerhette meg alaposabban a fiatalság egymást, itt születtek az életre szóló elhatározások. A táncház közösséget összetartó erő volt. A minap a rádióban egy beszélgetést hallgattam Karsai Zsiga közismert erdélyi táncossal. A fiatalságáról faggatta a riporter.
„Olyan kis faluból való – mondja –, ahol együtt éltek a románokkal. Kevés volt a fiatal és így csak egy táncházat tartottak fenn. A zenész az egyik órában magyar, a másikban román táncokat muzsikált.
Az ügyesebbje, a táncosabb kedvűek táncolták mindkét nemzet táncát. Nem volt vita, kakaskodásra is csak egy-egy lány ürügyén került sor. A nemzetiségek életében is összetartó erő volt a tánc.
Ezeket a fontos tulajdonságait ismerte fel annak idején Timár Sándor koreográfus, Martin György néptánckutató, Sebő Ferenc és Halmos Béla népzenekutató népzenész és honosították meg először az együttesükön, a Bartók Béla Budapesti Táncegyüttesen belül, majd később, amikor a gondolat már talajt fogott, Pesten a művelődési központokban rendezett nyilvános táncházakban.
Innen jutott el a gondolat hozzánk is és vált országos hatással bíró mozgalommá. Őrsújfalu, Komárom volt a központja. Komáromban az Ifjúsági Ház (Hajós Néptáncegyüttes) ma is évente 2-4 alkalommal országos méretű táncházakat rendez.
Országos mozgalommá vált e nemes szórakozási forma, s hogy hazaivá is válhasson, azért szükséges a tartalmát, a táncrendjét megfelelően kiegészíteni, kialakítani. A táncházvezető-képző tanfolyam célja is ez volt, az erdélyi táncok mellé – ezek a táncok képezik a táncházak táncrendjének az alapját – megfelelő szintre felhozni, felsorakoztatni a hazai, illetve a szomszédos néptájegységek hagyományos táncait, dalait is. Elérni azt, hogy váljon igényünké, s a nagy ügyességet igénylő erdélyi legénytáncok – pontozók, verbunkosok – mellett méltó helyet nyerjenek az ugyancsak nagy ügyességet, alapos helyi ismereteket igénylő sallai, Bársony, Bertóké, mátyusföldi verbunkosok, a nagyon figuragazdagságú nógrádi, gömöri, abaúji, vasvári verbunkosok, a bodrogközi-tiszaháti sarkantyúsok, nagy magyar verbunkok, stb. A legények ezekből a táncokból is kialakíthassák a maguk gazdag figuratárát, mozgásstílusát, és éljenek is vele.
Hasonló célzattal kerültek oktatásra a páros dudatáncok, a martosi mártogatós, az emelgetős csárdások, a gömöri vasvári páros, a bodrogközi kemény csárdás táncok is. Vendéganyagként a Mátyusfölddel szomszédos tájegység, a dunántúli, illetve a dél-dunántúli anyagot tanulták.
Első ilyen próbálkozás volt és minden tekintetben sikeres. Nemzetiségi körünkben nagy volt az érdeklődés iránta. A Csemadok járási bizottságai – konzultálva az illetékes járási kulturális szervekkel és intézményekkel – választották ki a delegált hallgatókat. Gondos munkát végeztek. Az előadók diktálta erős tempónak és szigorú követelményeknek a hallgatók megfeleltek. Többet és többet akartak elsajátítani az eredeti táncanyagból, dalokból. Amit napközben megtanultak, azt este a Pálfi, illetve a Varsányi zenekar muzsikálására a táncházban tovább gyakorolták, megtanulták szabadon alkalmazni.
Bradl Ferenc, Hernné Szabadi Judit, Richtarcsik Mihály, Varga Ervin és e sorok írója voltak a táncok oktatói. Mindenki az általa jól ismert tájegység anyagát tanította. Furik Rita és Varsányi László pedig a tájegység dalait és zenei anyagát segítettek elsajátítani.
A nap úgynevezett szabadidejében, a déli és az esti-éjjeli órákban videóvetítés folyt. A napközben tanított tájegység néprajzi felvételein tanulmányozták a táncok és a dalok eredeti előadóinak stílusát, a tanult anyag igazi szépségét.
Sokan – a szerencsésebbek – a vetített anyag egy részét átmásolhatták és magukkal vihették haza. A tanfolyam hallgatói a sikeren felbuzdulva igényelték, hogy 1989-ben ugyanott szervezzen a Csemadok táncháztábort.”
(Takács András/Felvidék.ma)
