Vajon követi-e valaki, hogy egy év alatt mire képes az ember, ha nem gondolkodik? Mindig vissza kell térni a múltra, a hagyományokhoz, hogy megértsük mondandónkat, s ne értsék félre sokan az aggodalmakat. Ez az aggodalom nem szabad, hogy kor-, nem-, vagy műveltségfüggő legyen.
Mi, akik a konzervatív, keresztény, magyar tudatot, hagyományt kaptuk örökbe elődeinktől, akiknek ez az értékrend évszázadokon keresztül a génjeinkbe, ösztöneinkbe volt kódolva, most már tudjuk, életet megtartó, életet mentő erő – így születtünk erre földre, ki régebben, ki nemrég, s remélem, a jövőben megszületendő nemzedék is.
Visszatérve ezen emberi értékek átgondolására (mert most ideje van a gondolkozásnak, a magunkba fordulásnak) vegyük az egy évvel ezelőttről való emberi megnyilvánulások változását.
Igaz, hogy a jólét, a végtelen kényelem, igények már-már az utóbbi (legalább) ötven évben, meglazították a családi, rokoni, emberi, baráti kapcsolatokat – s ezek a láncok olykor elszakadtak. S tavalytól ezt csak tetézte az ember, aki olykor már azt is elfelejti, hogy ember. Ezt (sajnos) tapasztalom, akár baráti, családi, rokoni körben, akár közösségi szinten.
Akkor vegyük sorra: először volt a távolságtartás, volt akinél otthon, a nagyszülőkkel, mindenkivel, utcán, templomban, mert tilos volt találkozni.
Ezzel egy időben volt (van), a maszkviselés (szemig húzva), elveszett a mosoly, a kifejező arcmimika, s jó, ha a szemből kiolvashatunk valamit, de van, hogy pislogás a válasz (amiben ugyan minden benne van), és persze a szóváltás is megritkult, vagy érthetetlenné vált…
Ezzel együtt elmaradt (a mai napig), a baráti, testvéri kézfogás, ölelés, maradt az öklözés, könyökölés (van, akinek ez jobban megy)…
Mindezzel párhuzamosan bezárták a találkozások színhelyét: templomot, temetőt, iskolát, üzletet, éttermet, s mindent, ami a lélekre hat. Sőt, kijárási tilalommal is próbálkoztak, volt, hogy az utcák is elnéptelenedtek…
S persze elkezdődtek több mint egy éve az orrpiszkáló tesztelésnek nevezett, agyat irritáló és pánikot keltő próbafolyamatok, amit még ma is végeznek, csak immár pénzért.
Nem folytatom, hogy mi minden megvalósult, sikerült, de semminek nem lett vége, bár az ország arculata valahol jó pontot kapott.
Persze mindezek mellett a kórházak megteltek, s jelenleg is hol megtelnek, hol kiürülnek (erről nem szólnak), fogadnak, nem fogadnak, a betegek látogatása tilos, a halottakat zsákban adják ki a hozzátartozóknak. Morbid – tudom, de ez volt. S bizony sokan belehaltak, belehalnak ma is. Ki tudja, ki mibe, de fő a diagnózis.
S a „menet” folytatódik: a nem kötelező, de a médiából ömlesztett oltási „ajánlatok” hatására eljött az ideje az emberek osztályozásának. Ki hová mehet be, hová nem mehet be, hol kell aláírnia, telefonszámmal, ez már egy magasabb fokozata a módszereknek. S mostanra maszkkal, vagy maszk nélkül, oltva vagy oltatlanul komoly ellenségei lettünk egymásnak.
S ha ezt így folytatjuk, mi jöhet ezután? Mindenki képzelőerejére bízom, mert gondolkodni van lehetőségünk és időnk, sőt, egyre több lehet.
Tisztelet mindazoknak, akiket a felsoroltak közül akár egy is nem érint, akikben tudatosodott a legfelsőbb Őrzőnk, Védőnk intelme : „Ne féljetek! Én veletek vagyok a világ végeztéig !”
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
