Számtalan eset bizonyítja az ember embernek farkasa szólás tételét. Ez alól a magyar nemzet sem kivétel. Elég, ha az Árpád-háziak ármánykodásait, vagy, például a modern időkben a kommunista és a horthysta fehér terror példáit hozzuk fel. E visszatekintésből még egy olyan megrázó eseményt sem hagyhatunk ki, mint Trianon – ami sokunk szívében a mai napig szálka, részben érthető okokból.
Ma, amikor a magyar pártok közti civakodásról olvasni és hallani, az ember aligha állhatja meg, hogy el ne gondolkodjon a következő szempontokon. Megszokhattuk már, hogy egy adott nemzeten belül is érdekek ütközhetnek. És nem csupán arról van szó, kinek fáj jobban Trianon, vagy, hogy mennyi magyar iskolát sikerül megtartani, hol és milyen nyelvű városnévtáblák vannak, hanem arról, hogy ebben a zsebkendőnyi méretű országban az állítólagos magyar képviseletű pártokból van egy fél tucat. Erről csak azt gondolhatjuk, hogy, mint szlovák kollégáik, a saját pecsenyéjüket sütögetik.
Az egységben az erő jelszavát követve, egyetlen magyar párt, amely tényleg az érdekeinket képviseli, sokkal sikeresebb lehetett volna. A múlt idő használata nem véletlen.
Mi, magyarok, emlékezhetünk Trianonra, a kitelepítésekre, óvhatjuk a kultúránkat,
emlékezhetünk Apponyi grófra, Horthy Miklósra. Apropó, Horthy: szokás az 1938-as párkányi bevonulásra büszkén emlékezni, de azt, hogy ez megvalósult, csak a nagyhatalmaknak köszönhetjük. És ez a vonat már elment. Apponyi pedig nem termett minden sarkon.
Egy szó mint száz, ha akkor nem álltunk a sarkunkra, amikor igazán kellett volna, ma mit akarunk? Ha fájlaljuk az elvesztett területeket, mire megyünk vele? Ma már ez történelem.
Ha körülnézünk az országban ma, egészen más a helyzet, mint mondjuk száz éve. Az itt élő polgároknak, nemzetiségre való tekintet nélkül, egyforma az érdeke: mégpedig az, hogy legyen elfogadható egészségügyi ellátás, gazdaságilag sokkal élhetőbb ország, és nem utolsósorban békés együttélés. Kizárólag ez segít abban, hogy megmaradjunk, egymás elleni áskálódással, egymásra mutogatással, hatalmi harccal nem érünk el semmit.
(Dóka Gábor)
