Teljesen felesleges és méltatlan a hidasok leárulózása. Mindenki szereti a régi slágereket, de újrahallgatni az évtizedes dallamokat kicsit unalmas.
Tudomásul kell venni, hogy vannak magyar politikusok, akik otthonosabban érzik magukat egy demokratikus koalícióban, mint egy magyar szövetségben. Ez van, mások a prioritásaink, másképp vagyunk programozva. Kívánjunk nekik sok sikert, kisebbségvédelmi és régiófejlesztési ügyekben biztosan együtt tudunk működni.
Ezek per pillanat az egyedüli területek, ahol reális egy magyar-magyar partnerség, amely egyébként jellemzően csak akkor életképes, ha azt a szlovák nacionalizmus okozta fenyegetés hívja életre, és minden magyar fejben bekapcsolja az önvédelmi reflexeket. Most nincs ilyen politikai klíma mifelénk, ezért nincs mit csodálkozni az elmúlt 2-3 év vergődésein sem.
Ellenben az új helyzet új lehetőséget is teremt: végre pártként működhet a Szövetség. Ami eddig csak vitázó frakciók béna parlamentje volt, az most saját üzenettel, témákkal és arculattal rukkolhat elő. Leesett a nagykoalíciós teher, és ezt a szabadságot akár az előnyünkre is lehet fordítani!
Most már mindenki lenyugodhatna oda, ahová a mémes maki parancsolja. Olyan ez az egész “közösségi” média, mint egy elcseszett Tarantino film, ahol minden irányba repülnek a golyók, és véres húscafatokba botlik az ember mindenhol.
Visszataszító például, amit a Körkép Orosz Örssel művel, mert ez a fajta jelzőzés sehová nem vezet. Felelőtlenség volt részéről ebben a helyzetben a politikai hibernálás belengetése, és az is nyilvánvaló (a kezdetektől), hogy az Összefogás platfom nem ura a döntéseinek, de ettől még tartsuk tiszteletben egymás méltóságát. Ugyanez érvényes a p7es fiúkra is, akiknek humora és őszintesége üde színfoltja a hazai véleményformálásnak, de a stílussal sokmindent el lehet rontani, még ha a tartalom igaz is.
Mindenki, aki billentyűzetet ragad, valahol tudatosíthatná, hogy a csihipuhi a játék része, de azért legyünk egy kicsit több tekintettel egymásra. Ne akarjuk eltörni azok lábát, akik tudnak és akarnak is focizni.
Meg másét se. Inkább bőrözzük be vagy fektessük el egy csellel. Az sokkal elegánsabb, és a közönség is jobban díjazza.
Az MKP továbbra is az egyetlen komolyan vehető szereplő a porondon, de esélye csak akkor van a parlamentbe jutásra, ha képes lesz az együttműködés platformja (értsd: maradó hidasok) erős regionális politikusainak aktivizálására, vagy képes lesz őket pótolni új igazolásokkal.
Én nem osztom az „ez az utolsó esély”, „vége az etnikai politizálásnak” apokaliptikus gondolatokat. Egyrészt előttünk egy komoly meccs, ami nincs lejátszva, és derekasan bele kell állni. Másrészt, bármi történjen is, október 1-jén is felkel majd a nap félmillió magyar és több mint egymillió dél-szlovákiai embernek.
Ezután is nekünk lesz a legtöbb megyei képviselőnk és a második legtöbb polgármesterünk, és végre az asztalra tehetünk olyan témákat, melyeket eddig csak félszívvel karoltunk fel, legyen az a fiókba tett önigazgatási és önkormányzati koncepció (vehemensebbek kedvéért: autonómia), a megyerendszer átalakítása (ha más is előjött a tervével, nekünk is legyen sajátunk), egy saját nemzeti tanács (belső parlament a magyarságukat vállaló választott önkormányzati képviselőkből és kiemelt társadalmi szervezetek vezetőiből), na meg a kisebbségi törvény a természetes küszöb követelésével (ahány mandátumnyi szavazat, annyi képviselői hely).
Nincs miért kétségbe esni, akad itt feladat bőven.
Fel a fejjel, Felvidék!
(Gubík László/Felvidék.ma)
