Az év vége a visszatekintés ideje is. A Hagyományok Háza idei egyik legemlékezetesebb rendezvénye a júliusi Mikházi Szabadegyetem volt. A gazdag programsorozatból – az ünnepek előtt – egy gyermekfoglalkozás élményét osztjuk meg.
A Hagyományok Háza és az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány július elején rendezte nagy sikerrel a Mikházi Szabadegyetemet. A színvonalas előadások, programok, találkozók mellett a népes gyermeksereg sem unatkozott, különösen népszerű volt a hangszerkészítők asztala, ahol egy lelkes irányító, Boér Izabella zenepedagógus, óvónő foglalkozott a kicsikkel. Egy rövid interjút kértem tőle a mikházi sajtóanyaghoz, de az érdekes bemutatkozó sokáig ott marasztalt. Karácsonyi ajándékozás idején talán ötleteket is meríthetünk az elmondottakból.
„A Hagyományok Háza jóvoltából Budapesten egy továbbképzésen vettem részt, s találkoztam Dobi Pál óvodapedagógussal, akitől megtanultam az alábbi technikát. Bodzafával dolgozom, amiből – kézzel fúróval, gyerekekkel elkészíthető – ritmushangszereket készítek: ritmusbotot, diócsörgőt, tutorát. Ezek nagyon beváltak, viszonylag könnyen kimunkálhatók, s a végén meg is szólaltathatók, s akkor már mondóka is társulhat hozzájuk; egyszóval, sikerélményt nyújtanak a gyerekeknek. Hároméves kortól tizenöt éves korig terjed a skála, a kisebb gyermekek szülői segítséggel dolgozhatnak, mivel azért éles szerszámok is kézbe kerülnek. Itt látható egy amerikáner, s egy olyan fúró, amit én találtam ki. Ezekkel a bodza szivacsos részét furkáljuk ki, s fontos, hogy fejlessze a kézügyességet és türelemre szoktasson. A felnőttek is nagyon szeretik e foglalkozásokat, pedagógusoknak is tartok bemutatókat. A legnépszerűbb a ritmusbot, amit igen könnyen el tudnak készíteni. Azért ezzel is van dolog, az egy pár botocskát ki kell tisztítani, le kell hámozni, csiszolni. A kéz térfogatának változtatásával a hangmagasság is szabályozható. A szépérzékű gyerekek például gyöngyökkel is díszítik. Különösen népszerű a tutora, nem fújjuk, hanem beleénekeljük, ’beledübögjük’ a dallamot: szájüregből nyomom és adagolom a levegőt.”
Valóban sajátos a beledúdoltak hangzása. Ez a hangszer minden ősi népnél előfordul, csak különböző néven szerepel. Erdélyben, Háromszéken tutora, Alcsíkon csutora, Afrikában kazu névre „hallgat”.
De menjünk tovább: a csörgő egy kicsit csúzlira emlékeztet, a két ág között kifeszített zsinóron a dióhéjak játsszák a kisharangok szerepét: a dió mérete és minősége is nagyon fontos a kiválasztásnál. A „Virágéknál ég a világ” című dalból is ismert recefice üreges, rovátolt fa. Egy másik fát ha végighúzunk rajta, érdekes, brekegésre emlékeztető hangot ad. Nem véletlen, hogy afrikai párját békaformára faragják. Az asztalnál szögletes ráspollyal alakítják ki a gyerekek a rovátkákat, némelyik a nyelvét is kinyújtja nagy igyekezetében. A felnőttek inkább bicskát használnak (Erdélyben vagyunk). Izabella elárulja, hogy sípot is készítettek már, s dob is kikerült a kezük alól; ha bőrhöz is hozzájutnak, akkor kivájt farönkre feszítik ki. Ahogy elnézem, nem könnyű a pedagógus dolga: kiválasztani a megfelelő fát, idecipelni, vigyázni a gyerekek testi épségére: egy pillanatra sem lankadhat a figyelme.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
