A felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú szervezete szeptember 20-án tartja tisztújító országos kongresszusát, amelyen új elnököt választ. A területi választmányok az elmúlt hónapok során döntöttek a jelöltek személyéről. Ennek eredményeképp Kiss Beáta, Hrubík Béla és Petheő Attila indulhat a Csemadok országos elnöki posztjáért.
Az elnökjelöltekkel – Hrubík Béla nem kívánt élni a az általunk felkínált lehetőséggel – interjút készítettünk, amelyben indíttatásukról, terveikről kérdeztük őket és arról is, hogyan látják a jelenlegi szervezetet. A jelöltek nevének ábécésorrendjét követve elsőként a Kiss Beátával készült interjút közöljük, majd ezt követően Petheő Attiláét.
***
Több évtizedes „csemadokos” tapasztalattal rendelkezik, országos elnökségi tagként is tevékenykedik. Hogyan látja: miben tudna személyes habitusával és szakmai hátterével többet hozzátenni a Csemadok országos vezetéséhez?
Egy országos elnök személye mindig figyelmet irányít a szervezet működésére – a pozitív és a negatív jelenségekre egyaránt. Fontos feladata a problémák megoldása, de nem szabad elfelejteni, hogy az elnökség egy választott testület, amelynek összetételét a járási konferenciák jelöltjei és az Országos Közgyűlés határozzák meg. Ezért különösen lényegesnek tartom az őszinte, nyílt kommunikációt és a szoros együttműködést az elnökség tagjaival. Meggyőződésem, hogy az országos elnök szerepe ebben a közös munkában nyeri el valódi jelentőségét.
Az Ön által említett több évtizedes csemadokos tapasztalat elsősorban abban segít, hogy nemcsak a szervezet működési mechanizmusait, struktúráját, problémáit és örömeit ismerem, hanem magát a „csemadokos életérzést” is. Ez ugyanis nem csupán tagságot jelent egy szervezetben, hanem egy sajátos élethelyzetet: átszövi az ember mindennapjait, gondolatait és tevékenységeit, befolyásolja életvitelét és értékrendjét. Ezt a tapasztalatot szeretném elsősorban hozzátenni az országos vezetés munkájához.
Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
Az elmúlt hónapok felvidéki közéletében – és a Csemadok berkein belül is – egyre hangsúlyosabban megfogalmazódik a korszakváltás és a fiatalítás igénye. Ön milyen konkrét lépésekkel kívánja megszólítani a fiatalabb generációkat, és hogyan biztosítaná, hogy az utánpótlás valóban átvegye és továbbvigye a stafétát?
Véleményem szerint az utánpótlásról mindig tudatosan kell gondolkodni. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a fiatalítás folyamata sok területi választmányban már most is zajlik. Járási konferenciákon és helyi szervezetekben gyakran találkozom olyan 20–30–40 éves fiatalokkal, akik aktívan bekapcsolódnak a munkába, sokszor elnökként vagy választmányi tagként. Ezért szeretném cáfolni azt a sztereotípiát, hogy a Csemadok kizárólag az „idősek szervezete lenne”.
A fiatalok bevonásának számos formája létezik. Már most is több ezer diák és egyetemista kapcsolódik be különféle versenyekbe – elég, ha csak a Tompa Mihály szavalóversenyt említem, ahol évente 1500–2000 fiatal indul. Ugyanez igaz a színjátszó- és énekversenyekre, valamint a gyermek- és ifjúsági táborokra. Ezek a programok azonban sokszor kevés figyelmet kapnak a nyilvánosságban, ezért a Csemadok kommunikációjában sokkal hangsúlyosabban kellene megjeleníteni őket.
Fontos, hogy a rendezvénykínálatban megtalálják a helyüket azok a műfajok és programok is, amelyek kifejezetten a fiataloknak szólnak. Ehhez szükség van arra, hogy a helyi és területi választmányok önvizsgálatot végezzenek: vannak-e a környezetükben megszólítható fiatalok, és ha igen, akkor személyes kapcsolatfelvétellel találják meg velük a közös hangot. Jó példa erre a Lévai járás, ahol az elmúlt két évben tudatosan mértük fel a szervezetek helyzetét, és olyan rendezvényeket szerveztünk, amelyek célzottan a középiskolás és fiatal felnőtt generációt szólították meg.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a felvidéki magyarság élettere nagyon változatos. Vannak olyan települések, ahol egyszerűen nincsenek fiatalok, akiket meg lehetne szólítani. Ezért a fiatalítás nem lehet sablonos recept, mindig a helyi társadalmi adottságokból kell kiindulni.
Végül egy fontos szempont: a fiatalok bevonása nem merülhet ki abban, hogy programokkal szólítjuk meg őket. Ahogy már említettem, tudatosan kell nevelni az utánpótlást. Ez azt jelenti, hogy egy vezetőnek – legyen helyi, járási vagy országos szinten – már a mandátuma kezdetétől gondolnia kell arra, ki és hogyan veheti majd át tőle a stafétát. Több embernek kell esélyt adni a tapasztalatszerzésre és a felkészülésre. Ez a folyamat a Felvidéken még gyerekcipőben jár, de hosszú távon elengedhetetlen a közösség jövője szempontjából.
Fotó: Kiss Beáta archívuma
Mit gondol, a fiatalítás mellett hogyan lehet megőrizni a tapasztalt tagok értékes tudását és kapcsolatrendszerét?
Úgy gondolom, hogy a tapasztaltabb és a fiatalabb generáció közötti együttműködés alapja a már említett őszinte, nyílt kommunikáció. Két végletet szoktam tapasztalni: az egyik, amikor a fiatalok távol tartják magukat a helyi szervezettől, mert úgy érzik, az csupán a nyugdíjasok köre, és ezért nem találnak közös hangot az idősebbekkel. A másik véglet pedig az, amikor egy fiatal szívesen átvenné a stafétát, de az idősebbekben bizalmatlanság ébred: félnek attól, hogy az újak nem értik meg eléggé a dolgok lényegét, vagy elveszhet valami fontos. Ezek a generációs különbségek mindkét oldalról erősek, és csak párbeszéddel hidalhatók át.
Éppen ezért rendkívül hasznosnak tartom az olyan programokat, ahol több generáció együtt van jelen – például családi, közösségi rendezvényeken, ahol természetesen adódik az együttműködés fiatal és idős között.
Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy az oktatási intézményeinkben nagyobb hangsúlyt kapjon a felvidéki magyar értékrend bemutatása. Ez nemcsak az épített és szellemi örökségre vonatkozik, hanem a jelenben működő intézmények és szervezetek életére is, beleértve a Csemadokot. A Selye János Egyetemen például regionális és kisebbségi kultúrát tanítok, és ennek keretében igyekszem a jövendő pedagógusokat megismertetni a magyar kulturális és társadalmi szervezetek munkájával.
Valahogy így képzelem el a megoldást: együtt dolgozva, egymástól tanulva, és egymást nevelve tudjuk biztosítani, hogy a fiatalítás mellett a tapasztaltabb generáció értékes tudása és kapcsolatrendszere is megmaradjon.
Fotó: Kiss Beáta archívuma/Gubík László Facebook-oldala
A korábbi interjúiban és az egyes viták során is említette, hogy szeretné „felrázni” a szervezetet. Melyek azok a legégetőbb belső problémák, amelyeket elsőként kezelne? Hogyan képzeli el az országos elnökség és a területi választmányok, illetve az egyes alapszervezetek közötti kommunikáció, együttműködés megerősítését?
Valóban számos problémával szembesülünk. Vannak valós gondok, de sajnos akadnak mesterségesen generált konfliktusok is. Ennek egyik fő oka, hogy a Csemadok külső és belső kommunikációja gyenge. A XXI. század harmadik évtizedében járunk, de kommunikációs szinten sokszor még mindig az ezredforduló szintjén mozgunk.
A külső kommunikáció alatt azt értem, hogy a sajtóban és a nem Csemadok-tagok körében hihetetlenül sok téves információ és tájékozatlanság él a szervezet munkájáról. Az emberek általában a saját településük tapasztalataiból indulnak ki: ha egy faluban tíz ember működteti a helyi szervezetet, akkor aszerint ítélik meg a Csemadokot, legyen az pozitív vagy negatív. Ezért sokkal erőteljesebben kell láttatnunk a munkánkat kifelé, tudatos, modern marketingstratégiával.
A belső kommunikáció terén is nagy hiányosságaink vannak. Az országos elnökség, a területi választmányok és a helyi szervezetek között létezik egyfajta elszámolási kötelezettség, amit teljesen transzparenssé kell tenni. Jelenleg ez nem így van, és ez gyanakvásra, feltételezésekre ad okot. Ezt ki kell küszöbölni, méghozzá őszinte és rendszeres kommunikációval. A mai világban ennek számtalan formája van – az online felületektől a személyes találkozásokig –, ezeket lépések sorozatává kell alakítani, és egy jól működő mechanizmust kell kiépíteni.
Kulcsszerepet játszanak ebben a területi választmányok és a járási titkárok. Tapasztalom, hogy az ő kommunikációjuk az alapszervezetekkel nem egyformán működik: vannak, akik kiváló munkát végeznek, máshol viszont ez kevésbé erős. Ezen mindenképpen javítani kell, mert rendszeres kapcsolattartás nélkül nem lehet hatékony szervezeti működést felépíteni.
Hozzá kell azonban tennem, hogy mivel a Csemadok civil szervezet, mindenki a szabadidejében és önkéntesen vesz részt a munkában. Még egy passzív tagnak is a saját döntése, hogy felveszi-e a telefont, elolvassa-e az e-mailt, vagy figyelemmel kíséri-e a híreket. Ezért a kommunikáció mindig kölcsönös kell, hogy legyen: igény az egyik oldalon, válasz a másikon.
Fotó: Kiss Beáta archívuma
Jelenleg a szórványért felelős országos elnökségi tagként dolgozik. Országos elnökké választása esetén lehetne a szórványban élő magyar közösségeket hosszú távon erősíteni, és milyen szerepet szánna ebben a helyi szervezeteknek?
A szórvány kapcsán nemrégiben találkoztam a „gettósítás” kifejezéssel, amellyel azonban nem tudok azonosulni. Akadt olyan vélemény, miszerint nem kéne a szórvánnyal foglalkozni, mert ezzel mintegy „gettóba zárnánk” a felvidéki magyarságot. Őszintén szólva nem értem, miért neveznénk gettósításnak azt, ha a közösségünk peremhelyzetben élő tagjait próbáljuk támogatni. A szórvány nem választás kérdése, hanem egy adott élethelyzet, olyan régió, ahol a magyar közösség jelentős számbeli kisebbségben él.
A Csemadok természetesen nem tudja megváltoztatni egy város vagy régió etnikai arányait, de nagyon is sokat tehet azért, hogy az ott élők hozzáférjenek az anyanyelvi kultúrához. Ez azt jelenti, hogy támogatjuk a helyi közösségek saját kezdeményezéseit, elhozzuk számukra a tömbből a kulturális programokat, vagy éppen fordítva: lehetőséget teremtünk, hogy bekapcsolódjanak a nagyobb rendezvényekbe.
A szórványban végzett munka igazi küldetése azonban túlmutat a rendezvényeken: itt minden egyes ember, minden egyes család számít. Ha sikerül elérni, hogy valaki magyar iskolába írassa a gyermekét, vagy hogy rendszeresen részt vegyen a közösségi programokon, az óriási érték, mert hosszú távon a közösség fennmaradását szolgálja.
Ebben a helyi szervezetek szerepe pótolhatatlan. Országos szinten lehet ötleteket, programokat, támogatást nyújtani, de a tényleges megtartó erő a személyes kapcsolatokban rejlik. Ott, ahol ez működik, jól látható, hogy minden egyes megszólított ember hozzájárul ahhoz, hogy a szórványközösség élő maradjon.
Fotó: Kiss Beáta archívuma
Térjünk rá a pénzügyi és forrásteremtési stratégiára. Elnökként hogyan biztosítaná, hogy a szervezet költségvetése és támogatásai minden tag számára átláthatóak legyenek? Magyarországi és szlovák állami források mellett milyen új forrásteremtési lehetőségeket lát?
A Csemadok sajátos helyzetben van, hiszen minden „szint” – az alapszervezet, a területi választmány és a központi iroda – külön jogi személy, saját költségvetéssel és elszámolási kötelezettséggel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden alapszervezet az évzáró taggyűlésén beszámol a gazdálkodásáról, a területi választmányoknak évente kell gazdasági megbeszélést tartaniuk, míg országos szinten a tanács elé kerül a költségvetés és a beszámoló. Ezek a mechanizmusok papíron léteznek, de sajnos nem mindenhol működnek következetesen. Elnökként azt tartanám feladatomnak, hogy ezek a beszámolási kötelezettségek minden szinten pontosan és rendszeresen megvalósuljanak.
A központi költségvetés fő pillére jelenleg két forrás: a Bethlen Gábor Alap és a szlovák állami támogatás (évi 300 ezer euró). Fontosnak tartom, hogy a tagság és a közvélemény számára is világos legyen, hogyan használjuk fel ezeket az összegeket. Ezért javaslom, hogy a központi támogatások felhasználásáról készült összefoglaló beszámoló mindenki számára elérhető legyen a Csemadok hivatalos oldalán. Ez nemcsak a tagok tájékoztatását szolgálná, hanem erősítené a szervezet hitelességét is.
A forrásteremtés másik oldala, hogy a pályázati rendszer mára szinte egyedüli bevételi forrássá vált. Ez kényelmes, de közben leszoktatta a társadalmat a klasszikus mecénási, adományozói kultúráról. Régebben természetes volt, hogy vállalkozók, cégek vagy akár szövetkezetek anyagilag is hozzájárultak a rendezvényekhez. Úgy gondolom, újra kell építenünk ezt a támogatói hálót: megszólítani a helyi és országos vállalkozókat, közösségi összefogást kezdeményezni, és ezzel stabilabb alapokra helyezni a működésünket. Viszont el kell mondani azt is, hogy vannak helyek, települések, ahol ez a rendszer jó működik, üdítő kivételek.
Természetesen számítunk a helyi önkormányzatokra is, melyek sok helyütt arányosan támogatják a településen működő civil szervezeteket, köztük a Csemadokot is. Ezért is fontos, hogy a szervezet ne csak kulturális programok szervezőjeként, hanem a közösségi érdekek képviselőjeként is jelen legyen. Nem politikai szervezetként, hanem a közösségi érdekek hangjaként kell részt vennünk a helyi és regionális folyamatokban.
Összességében tehát két irányban kell erősíteni: egyrészt minden szinten átláthatóvá kell tenni a pénzügyi beszámolókat, másrészt újra fel kell építeni a társadalmi és gazdasági támogatói rendszert, hogy a Csemadok ne csak a pályázatoktól függjön, hanem valóban a közösség erejére támaszkodjon.
Fotó: Kiss Beáta archívuma
Ha szeptemberben Önt választják elnökké, milyen kézzelfogható változást szeretne, hogy a tagság már az első év végén érezzen?
Elsőként a szervezeti működés korszerűsítését tartanám fontosnak. Én magam is nyújtottam be alapszabály-módosító javaslatot, amelyről az Országos Közgyűlés dönt majd. Elképzelésem szerint a Csemadok központi irodájában szükség lenne egy ún. igazgatóra, aki menedzsmenttel, marketinggel, sajtóval és érdekvédelemmel foglalkozna, és XXI. századi módon irányítaná a szervezetet. Hiszen a 17 járási titkár és a központi munkatársak együtt már egy kisebb cégnek számítanak, ezt pedig professzionálisabban kell vezetni, mint pusztán rendezvények koordinálásával.
Emellett szeretném, ha világosabban lefektetnénk a titkárok feladatait és elvárásait, valamint ha erősítenénk a helyi szervezetekkel való kapcsolattartást. Az első évben regionális találkozókat szerveznék, hogy személyesen is megismerjem a közösségeket, és ezek alapján alakítsuk ki a szükséges reformintézkedéseket.
Fontosnak tartanám a szakmai találkozókat is, amelyek baráti, de képzési jelleggel zajlanának a területi választmányok titkárainak és vezetőinek. Ezek során olyan készségeket sajátíthatnának el, mint a pályázatírás vagy a modern digitális eszközök használata.
A legnehezebb, ugyanakkor legsürgetőbb feladatnak egy mentorhálózat létrehozását tartom. Sok művészeti csoport – különösen a kisebb településeken működő énekes, táncos vagy színjátszó közösségek – szakmai vezetés nélkül maradt, mivel a kinevelt tehetségek a professzionális kultúra irányába távoztak, a szakértők pedig sokszor csak jelentős díjazás mellett vállalnak munkát. Bár ennek anyagi hátterét még fel kell mérni, meggyőződésem, hogy egy mentorhálózat óriási segítséget jelentene a csoportok fennmaradásához és fejlődéséhez.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
