A Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutatóról elnevezett díj egyik idei kitüntetettje Hrubík Béla. Több mint három és fél évtizede végzi sokrétű közéleti tevékenységét, fáradhatatlanul és elkötelezetten szolgálja a felvidéki magyarság ügyét. Közismert ember a Felvidéken, korábban két egymást követő választási időszakban töltötte be a Csemadok országos elnöki tisztségét. A Magyar Kultúra Lovagja, a Szent György Lovagrend tagja, sokoldalú közéleti munkásságával kiérdemelte a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést is.
A vele készült interjú egyik apropója a Kallós Zoltán-díj, a másik a Csemadok közelgő országos tisztújító közgyűlése, melynek egyik elnökjelöltjeként szerepel.
Milyen érzésekkel vetted át a Kallós Zoltán-díjat?
A díjat az Országházban, a Szent Korona mögött lévő Vadászteremben vehettem át, ami önmagában is egy felemelő érzés, hiszen az ember magyar történelem nyomdokain járhat ott. Sohasem volt ilyen vágyam, sem reményem, hogy ez valaha megtörténhet velem, de most hogy megtörtént, igen kicsit büszke vagyok rá. Annál is inkább értékelem ezt a díjat, mert Kallós Zoltánt személyesen ismertem. Többször is találkoztam vele Válaszúton, az ottani szórványkollégiumában, tájházában. A mérce nagyon magas. Az ő munkásságát Kodály és Bartók szintjén kezelem, tartom. De nem magamra vagyok büszke elsősorban, soha nem voltam hiú ember, hanem mindazon barátaimra és nemzettársaimra, akik ezen a hosszú, göröngyös, harcos hadak útján, ami az eddigi életem volt, mellettem voltak, segítettek, bátorítottak, és ez adott erőt a mindennapi munkámhoz, hogy nem vagyok egyedül. Nekik ajánlom ezt a díjat és a szüleimnek, akiktől mindig tiszta ruhát, meleg ételt és ezt a gyönyörű anyanyelvet és a szülőföld szeretetét kaptam útravalóul. Ők indítottak el ezen az úton, ahová most megérkeztem. Köszönöm, hogy magyarnak születhettem. Köszönöm a családomnak, hogy elviseltek, az örökös távollétemet, a mindig a közösség az első elvemet, a közösségi szolgálatom nyűgét, de remélem, hogy átérzik és büszkék arra, hogy mások is értékelték a munkámat és az erőfeszítéseimet. Most tudom visszaadni nekik mindazt, amit tőlük kaptam.
Mit jelent számodra a szülőföld szeretete, az érte való aggódás?
Az egész életem a közösség szolgálatáról szól. És ebben a szülőföld, mint a létezés helye, az élettér, amely körülvesz, ami megölel, magába fogad, elvisel, felemel, a mindent jelenti nekem. Soha nem vágytam el innen. Még akkor sem, mikor nehéz éveket éltünk, mert nem volt mindig terített asztal számomra sem az élet. Sokszor kellett keményen dolgoznom, fizikai munkát is – amit soha nem szégyellettem – a mindennapi betevőért és nem volt mérlegelési lehetőség. De soha nem mentem el, akár külföldre, akár más vidékre, hogy több pénzt, fényesebb karriert, vagy biztosabb anyagiakat tudjak magaménak. Lehet, sokan ezt nem értik, de édesanyám kedvenc mondása jut mindig eszembe, amikor egy Petőfi verset idézett, hogy jobb itthon a fekete, mint máshol a fehér.
(Fotó: Nacsa Lőrinc, Facebook)
Tevékenyen politizálsz a Magyar Szövetségben. Hogyan látod a magyar párt jelenlegi helyzetét, jövőjét?
Hát ez a tevékeny szó inkább már a múlté, hiszen a ,,korszakváltó“ generációba azt hiszem, hogy én már nem férek bele, és ez jól is van így. De tanácsaimmal, javaslataimmal vagy éppen kiállásommal a kisebbségi, nemzeti ügyeink mellett, mindig számíthatnak rám a felvidéki politikában. Több mint harminc évig voltam az Országos Tanács tagja. A Szövetség megalakulásával nem vállaltam tovább ilyen megbízatást. Jelenleg már csak a járási elnökségben tevékenykedem sima tagként. Teljes mellszélességgel kiálltam a jelenlegi fiatal elnök, Gubík László barátom mellett, megválasztása előtt és nem után, mint egyesek, ami sokaknak szokatlan is volt talán, de benne látom azt a jövőt, amellyel talán újra vissza tudunk kerülni a szlovák parlamentbe. Persze ez nem lesz kikövezett út. Rengeteg munka, lemondás és sok csalódás is lesz benne, de mindig azt tartottam, hogy ahol a fát vágják, ott hullik a forgács is. Értse ezt mindenki, ahogyan akarja. A helyzet összetett, mint a világpolitika. Sokkal súlyosabb és komolyabb, aggasztóbb a világpolitikai trend, mely a III. világháború gondolatával játszadozik, és ebben a helyzetben egy ilyen kis ország kisebbségi pártjának a mozgástere nem túl nagy. De ha őszintén teszi mindenki a dolgát, akkor lesz eredmény. Ahogyan a szegediek mondják: Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy a lönni köll.
(Fotó: Gubík László, Facebook)
Ipolynyéken szeptember 20-án tartja országos tisztújító közgyűlését a Csemadok. A jelenlegi három elnökjelölt egyike vagy. Milyen elképzelésekkel szállsz ringbe az elnöki posztért?
Mivel ez a beszélgetés közvetlenül a közgyűlés előtt jelenik meg, úgy őszintén elmondhatom azt, ami gondolom nem lep meg majd senkit. A személyemet a Rozsnyói Területi Konferencia javasolta elnöknek, amit tisztelettel megköszönök. Azt tudni kell, hogy a gömöri emberek szívébe nehéz bekerülni, de ha egyszer befogadtak, akkor nehezen engednek el. Én mindig is ezt éreztem akkor is, amikor elnökként nagyon sokat voltam közöttük. Ismerem a gondjaikat, a helyzetüket, a konokságukat, és érzem, értékelem a hitüket. Mivel a politikában is a korszakváltásra tettem le a voksomat, hiteltelen lennék ha a két, nálam jóval fiatalabb jelölt ellenében most hatvanon túl én akarnék korszakot váltani a Csemadokban. Néha tudomásul kell venni csak így egyszerűen, hogy elment az idő. Ha soha nem adjuk át a stafétát, soha nem lesz generációváltás sehol.
Minden tudásomat, tapasztalatomat, terveimet, elképzeléseimet, amik jobbá, tartalmasabbá teszik, színesebbé formálják a kultúránkat, megosztom majd az új elnökkel, én azonban már nem élek ezzel a lehetőségemmel.
Annyit szeretnék csak, hogy elmondhassam még utoljára, talán Fábry Zoltánnak, a Csemadok örökös tiszteletbeli elnökének a szavaival, hogy a kisebbségi létben, mely az élet legjobb iskolája volt számomra, csak tovább akarom szolgálni a közösségemet a magam módján és lehetőségeim szerint, alkotni, írni szeretnék, hogy ne csak múltunkban maradjunk meg, de a jövőnkben is nyomot hagyjunk. Ehhez a regionális alelnöki tisztem bőven elég lesz. Itt a szülőföldemen sok a tennivaló, és itt szeretnék még segíteni, egy fiatal generációnak átadni mindazt, amit nekem is átadtak az elődeim a Csemadokban. Sütő Andrással vallom: Ha csak annyi nyomunk marad bár a Földön, mint felszálló madáré a friss havon, már nem éltünk hiába. Ezt a küldetést, amit Istentől kap az ember, csak így, ebben az alázatosságban lehet beteljesíteni. Másképpen nem is érdemes.
Megjelent a Kürtös 2025. szeptemberi számában.
Bodzsár Gyula/Felvidék.ma
