Keresve sem találni kifejezőbb alkotást, amiben a reformáció lényege érzékletesebben állhatna előttünk, mint Toni Zenz rézkompozíciójában. Az 1957-ben készült alkotás az esseni Krisztus békessége templomban látható. Címe: A fülelő. Háromévnyi heidelbergiteológiai tanulmányaim során volt módom személyesen is megtekinteni ezt az alkotást, amire először 1973-ban bukkantam egy protestáns elmélkedéskötetben („Ifjúság Istennel”) wittenbergi ösztöndíjas évem alatt. Azóta is őrizem. Újra, meg újra fellapozom reformáció hónapjában, mivel nem szeretem, ha egy-egy jelentős ünnepet csak emléknapján tisztelünk meg figyelmünkkel. Hiszen minden keresztyén, protestáns, református ünnepünk hátterében, valójában előterében is az élő valóság, a Szentháromság egy örök Isten valamelyik személye rejtőzik.
Mi tehát a reformáció a szobrászat rézalkotásának fémnyelvén? A csupa fül létezés, még a kezek tölcsérével is felerősített hallás – felfele. És a csupa szem létezés, a mindenfajta ellenfényeket, ellenárnyékokat megszűrő kézkagyló által védett felfele tekintés.
Így tehát a reformáció: egész létünkkel, földi valónkkal, a hallás-látás, valamint az egész agy, lélek, szív teljes ráfordulása, ráhangolódása, rálátása, ráérzése, megszívlelése Isten érzékelhető valóságára.
Továbbá: mi a reformációlényege,az igei keretezés tartalma, Kijelentés-lényege?
Az, amit Pál a hit lényegéről valló, leginkább reformációs levelében, a római gyülekezethez írottban így fogalmazott meg: A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által(Róm 10,17). Az egész Szentíráson végig húzódik Isten hangja,mindmáig és a történelem végéig. Avox Dei a voxhumanaba, Isten szava emberi szóba burkolózva. Mintegy álruhában, de félreérthetetlenül járva velünk a történelmi utat, az emberiség Isten-útjait, Európa és a nagyvilág istenes hallás-látás útjait, élménypillanatait.
A reformáció nagy fogalmai: solus Christus/egyedül Krisztus, sola Scriptura/egyedül a Szentírás, solafide/egyedül hit által, solagratia/egyedül kegyelemből, soli Deo gloria/egyedül Istené a dicsőség után, mellé, elé odaírhatjuk: solavox Dei – solus auditio. Egyedül Isten hangja, egyedül hallás által ismerhetjük meg a minden emberi érzéken, érzékelésen, még a „spirituális materializmuson” is messze túllévő, mégis ezeken át is önmagát tapasztalati valósággá, érzékelhetővétevő örök Istent.
A csupafül szoboralak egész létével, lényével, mint egy hatalmas hús-vér-lélek-szellem radarernyővel érzékelni, befogadni akarja Istent, amennyi csak emberi szenzóriummal, külső-belső érzékelő szerveinkkel Őbelőle befogadható.
Emlékezzünk csak: milyen akusztikai csodává tette magát az Úristen, amikor szellős alkonyatkor sétált az általa alkotott, gyönyörűséges Kertben, s kiáltott az ember után: „Hol vagy?” (1Móz 3,8-9). A teremtéstörténet első akusztikai hangélménye Ádámé, Éváé volt, az emberkereső Úristen hangja. A Biblián átszűrődik ez a halk, szelíd, féltő hang.
Kedves bibliai jelenetem: egy este az Úr szólt az ifjú Sámuelhez. Éli segítségével Sámuel idővel felismerte az Úr hang-ját, s így felelt: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád” (1Sámuel 3,9). Ez a halláskészség, ez a nyitott fül és szív minden megújulás, reformáció lényege. Az egyéné és az egyházé. A népeké és a nemzeteké.
Ahol Jézus Krisztus hangja a századok során nyitott fülekre talált, talál, fog találni, ott történik a reformáció.
Az a belső nagy erjedés, tisztulás, árformálódás, renováció, innováció újabb töredék-fogalmakkal, amivel kapcsolatban maga a Főreformátor Jézus, aki annyiszor felujjongott a Szentlélek által, ezt mondta: „Magasztallak, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek” (Lukács 10, 21-22).
Egyszerűen és lenyűgöző pontossággal fogalmazza meg Lukács, az orvos-evangélista: reformráció ott van, még Jézust is ujjongásra, örömre felhangoló eseményként, ahol a Szentháromság három személyes életvalóságként van jelen, mint itt az Igében, a Hangban. Jézus a jeruzsálemi téridő koordinátában a Szentlélek által ujjongó magasztalásra hangolt lélekkel magasztalja a menny és a föld urát, Atyját. Aki ott, ahol így jelen van, egyszerre absconditus és revelatus Isten. Elrejtő és elrejtőzködő Isten az okoskodók és a puszta kutatói ridegséggel kíváncsiskodók elől, de magát odaadó, megismerhetővé tevő, revelatus, közelivé hajoló az egyszerű embereknek.
Akik nem csak a fülükkel keresik, hanem szívük és teljes valójuk szomjúságával, éhségével, az örök életre forrásozó vízként, az örök életre tápláló kenyérként vágyódnak Istenre.
Az ilyeneknek a külső világ hangjain, harmóniáin vagy kakofóniáján, hangzavarán túlhalló fülük van. Az ilyeneknek a láthatókon túllátó szemük van. Ő mindenki számára hozzáférhető, ha az egyszerűek alázatával, minden ha, előfeltevés, de nélkül, előítéleteink levetkezésével közeledünk Őhozzá.
Az esseni templom fülelő rézszobra kiábrázolja azt, amit Mesterünk, az élet és az örök élet ismerője, titkainak megosztója minden idők, helyek, személyek, korszakok, népek, kontinensek múltbeli, jelenkori és jövőbeli reformációjából szükségesnek és elégségesnek tartott felfedni, az igazi boldog emberi állapotról: „Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok, de nem látták, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották” (Lukács 10,23-24).
Ez az egész érzéki-lelki világunkat átható teljes megújulás, igazi személyes és közösségi reformáció ott hoz új tavaszt, ahol az Igék nyomán, a csupafül rézfigura néma üzenetét felfogjuk: A reformáció mindig a szív reformációja, vagy semmit sem fog megújítani (Hans-Joachim Eckstein német protestáns teológus). Ez a megújítás a fülön át ér célba.
Vagy ahogyan a múlt század holland református Kantja, H. Dooyeweerd az Igén mint világegyetemet és emberi sorsokat formáló, fordító, új és tartós irányba reformáló fix erőforráson tájékozódva ismerte fel a lényegek lényegét. Így: ”Minden egyházat, mindenféle teológiai irányzatot, mindenfajta keresztyén filozófiát, legfőképpen a szívünket nyitva kell tartani a Krisztus általi reformálás, megújítás előtt. Ez megjelenhet úgy, mint rejtőzködő, búvópatak-reformáció, felszín alatti szellemi-lelki életesemény – ez a reformatioabscondita – a rejtett, belső reformáció. De megnyilvánulhat jól felismerhető módon, reformatiomanifestaként, mint közösségi erő, háza, haza, egyház, nemzet-, és népemelő új életminőség”.
A reformáció mai csodáját, történő valóságát, Szentlélek-eseményét az éli át, aki naponta képes ennyit megtenni a rejtőzködő és a nyílt megújulásért, mint amit Cseri Kálmán sok évvel ezelőtt hatékony egyszerűséggel, a Jézusra figyelő ember csupa fül, csupa szív alázatával megfogalmazott:
Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
