Nem vitás, hogy Krisztus földi helytartójának aligha lehet annál fontosabb feladata, mint a békét hirdetni és azt munkálni az egész világon, mindig és mindenkor. Hogy lehet-e ezt tenni az igazság elferdítésével, már más kérdés – mindenesetre maga az egyház feje, Jézus mondja a következőket: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Ján. 8:32). XIV. Leó pápa törökországi látogatásán mindenesetre nem volt lehetőség megismerni ezt az igazságot…
Leó pápa közel-keleti útja nagyon fontos mérföldkő volt a béke útján, még ha csak szimbolikus is. Az apostoli út mindenekelőtt ökumenikus célokat szolgált, de nem a Közel-Kelet lenne, ha nem lennének nagyon is komoly geopolitikai vonatkozásai.
A november 30–án Isztambulból Bejrútba tartó pápai repülőgép fedélzetén a Szentatya újságíróknak elmondta:
A törökországi és libanoni látogatása egyaránt a „béke előmozdítását szolgálta az egész térségben”.
S ebben a békében Törökországot kulcsszereplőnek nevezte (ami vitán felül igaz), hozzátéve aztán, amitől felszalad az ember szemöldöke: (Törökország) muszlim többségével, ugyanakkor a különböző keresztény közösségek és más kisebbségi vallások jelenlétével – az együttélés modelljét testesíti meg. Törökország a „példa arra, amit az egész világon keresünk: a vallási, etnikai és kulturális különbségeken túl az emberek békében tudnak élni”.
A valóság ezzel szemben az, hogy a törökországi kereszténység tudatos, többszintű genocid politika következtében szűnt meg létezni: 1915-ben még a lakosság 20 százalékát tették ki, ma már 0,3 százalék alatt van és folyamatosan csökken.
Nem(csak) e sorok szerzője, hanem az European Centre for Law & Justice elemzői szögezték le: Törökország keresztény lakosságának elmúlt évszázadbeli drámai demográfiai összeomlása „egy tudatos, többrétegű kiirtási politika következménye”.
Hiába nevezi a török alkotmány demokratikus, világi és szociális köztársaságnak Törökországot, mely garantálja a vallásszabadságot, ettől még nem lesz az: mindent áthat a szunnita iszlám, s annak lényegét képező intolerancia más vallásokkal szemben.
Az intézet november végén egy tanulmányt tett közzé a törökországi állapotokról, ebből szemezgetett Gaetano Masciullo a The European Conservative hasábjain. Igazán figyelemre méltó, hogy lesz egy népirtó államból az együttélés mintaállama. Még ha teljesen más koordináta-rendszerben is, de a képlet valahogy ismerős lehet számunkra is, Közép-Európa eme kis mintaállamában, az egykori „közép-kelet-európai Svájcban”…
A tanulmány szerint tehát a Törökországban maradt mintegy 257 000 keresztény üldöztetése napjainkban is valóság.
Legutóbbi esetek: Fegyveres támadás 2024 januárjában az isztambuli Santa Maria katolikus templom ellen, melyet az Iszlám Állam vállalt magára, valamint 2025 januárjában egy protestáns egyházhoz kötődő egyesület helyisége elleni lövöldözés, amelynek elkövetője azt kiáltozta, hogy „a hitetleneket legyőzik és a pokolba kergetik”.
A fizikai fenyegetéseken túl a külföldi keresztény lelkipásztorokat és misszionáriusokat továbbra is módszeresen utasítják ki vagy tiltják ki az országból (2019 és 2024 között legalább 132 fő, összesen 303 személy) homályos nemzetbiztonsági vádakkal.
A történelmi keresztény közösségeket is adminisztratív akadályok nehezítik: 1971 óta zárva van a fontos halki szeminárium, 2025 szeptember–októberében pedig bejelentették, hogy a phanari történelmi görög ortodox iskola nem fogad többé új tanulókat.
A november 30-i látogatás egyik kényes pillanata volt XIV. Leó pápa koszorúzása Mustafa Kemal Atatürk, a Török Köztársaság alapítójának, egy olyan történelmi személyiségnek a sírjánál, akinek megítélése a keresztény világban korántsem egyértelmű, már ha nem akarunk mindenáron szemet hunyni az érem másik oldala felett.
A megálló nyilvánvalóan protokolláris kötelezettség volt – nem úszta meg II. János Pál és XVI. Benedek sem – mégis sokakat zavarba ejtő. Atatürk nem csupán a modern török állam atyja volt; része volt annak a széles történelmi folyamatnak, amely Anatólia keresztény lakosságának erőszakos kiirtásához vezetett.
Vezetése alatt, az ifjútörök mozgalom intézkedéseinek folytatásaként a török katonai és politikai gépezet deportálásokat, szisztematikus gyilkosságokat és elnyomást hajtott végre görögök, örmények és más őshonos közösségek ellen. Papokat végeztek ki, szent helyeket romboltak le, egész közösségeket töröltek el. Az ifjútörök mozgalomnak a kor szabadkőműves köreihez fűződő, jól dokumentált kapcsolatai évtizedeken át táplálták azt a szemléletet, mely szerint a török nemzetépítési folyamat szélsőségesen ellenséges a kis-ázsiai keresztény múlttal, örökséggel szemben.
Geopolitikai szempontból a mai Törökország – Recep Tayyip Erdoğan vezetésével – arra törekszik, hogy független hatalomként lépjen fel, megszabadulva mind a nyugati, mind az orosz–kínai tengelytől. Alternatív egyensúlyozó pólusként kívánja pozicionálni magát, amely nélkülözhetetlen közvetítő a regionális válságokban, s ugyanakkor a szunnita világ vezetőjeként is.
Ebben a kontextusban a „Törökország mint együttélési modell” narratíva tökéletesen szolgálja Ankara céljait: a vallási harmónia képe hasznos a nemzetközi imázsépítéshez, ám élesen ütközik a keresztények elnyomásáról szóló dokumentált bizonyítékokkal.
Ebbe a keretbe illeszkednek a pápa szavai, amelyek – békítő szándékuk ellenére – kihagyott lehetőségnek tűnnek…
szd/Felvidék.ma/TEC
