Az 1931.7. 14-én Tesmagon született Teknős Istvánné Sinka Margit így beszélte el a felvidéki magyarok meghurcolását, amelynek maga is elszenvedője volt a Beneš-dekrétumok hatályba lépése után.
Sajnos nekünk, magyaroknak nem ért véget a szenvedés a II. világháború végével. Nekünk nem volt igazán béke, mert számunkra még sok megpróbáltatás következett. A felvidéki németekre és magyarokra vonatkozó, Beneš által kiadott dekrétum híre még nem jutott el hozzánk, hiszen szlovák újságot nem olvastunk. Utólag tudtuk meg, hogy 1946. június 17-én adták ki a reszlovakizációs rendeletet. Számunkra ezután kezdődött az igazi kálvária, a jogfosztás, a meghurcoltatás, a szülőfalu, a szülőföld kikényszerített elhagyása. Szülőfalumból, Tesmagról 30 családot telepítettek át Magyarországra.
Hatalmas teherautókkal jöttek a felfegyverzett szlovák katonák, és a listán szereplő családokat könyörtelenül felparancsolták az autókra. Vihették az ingóságaikat, az állataikat magukkal, de a házaik, a földjeik itt maradtak és a halottaik is a temetőben. Bevitték őket Ipolyságra és ott marhavagonokba parancsoltak mindenkit, így szállították őket Magyarország különböző településeire. Nagy bánat és szomorúság ülte meg a falut, mindenki sírt, még a férfiak is.
A falu szinte kiürült. Mégis maradt még négy család, akiknek a magyarsága szúrta a hatóságok szemét. Mivel ez a négy család nem rendelkezett annyi ingatlannal, mint akiket Magyarországra telepítettek, ezért itt Csehország lett a célirány. Ők voltak azok, akik nem akartak reszlovakizálni. Ezt a négy családot, köztük engem és két testvéremet, mert a szüleink már nem éltek, Csehországba deportáltak, a szudétanémet területre.
1947. január 6. volt, vízkereszt napja. Éppen szentmisére indultam a templomba. Nagyon hideg volt, ezért siettem, hogy minél előbb odaérjek. Arra lettem figyelmes, hogy a Gazsó Pistyi bátya háza előtt áll egy hatalmas teherautó. Onnan egy ember odakiáltott, hogy egy lépést se menjek tovább, forduljak vissza, menjek haza, mert pakolni kell, visznek Csehországba. Körülnéztem honnan jön a figyelmeztetés, de senkit sem láttam. A falu teljesen kihalt volt. Amikor hazaértem, mondtam a testvéreimnek, hogy mit hallottam, minket is visznek Csehországba.
Teknős Istvánné, szül. Sinka Margit (Fotó: Archívum)
Nehezen ment a készülődés, mert a családok sehogy sem akartak a házaikból kimenni. Nemsokára jöttek a katonák és puskatussal mindenkit kilökdöstek a házak elé, majd fel a teherautókra. Utánunk dobták a kis batyuinkat és elindultak a teherautók Ipolyság felé. Január volt, nagy hideg. A sok huzavona, készülődés elvette az időt, így az induláskor már sötétedett. Beértünk Ipolyságra, de itt meg sem álltunk, hanem Tompára vittek, a kis vasútállomásig. Mindenütt fegyveres őrök álltak, minden mozdulatunkat figyelték.
Sokan voltunk, nők, férfiak, öregek, gyermekek és síró csecsemők. Egész éjszaka dideregve, fázva, meggyötörten ültünk a csomagjainkon és nem tudtuk, mi lesz velünk. Ez volt a legrosszabb, a reménytelenség, a bizonytalanság. Egész éjszaka vártunk. Reggel lett, majd dél. Én közben folyton imádkoztam. Ez volt az én erőforrásom, az ima. Végre, délután beálltak az állomásra a marhavagonok. Belül büdösek, piszkosak voltak.
A vagon közepén volt egy nagy lyuk és szerencsétlenségemre én a lyuk mellé kerültem. Ott feküdt mellettem a nővérem, az ajtónál volt a keresztanyám, karján a 7 hónapos kislánya, Juliska. Volt még sok gyerek a vagonban, tizenévesek, a legidősebb tizenhat éves. Egy vagonba négy család volt bekényszerítve. A mi vagonunk volt a szerelvény legelején és ez gyanús volt nekem, éreztem, hogy minket visznek a legmesszebbre.
Két hétig csak ment a tehervonat. Közben sem tisztálkodni, sem enni nem lehetett rendesen. Úgy bántak velünk, bezárva a vagonban, mint az állatokkal. Enni alig ettünk valamit, mert amit otthonról hoztunk magunkkal, elfogyott és útközben nem adtak semmit. Így még szükségre sem kellett menni.
A szerelvény a következő városok állomásainak mellékvágányain várakozott, amíg engedélyt adtak a továbbhaladásra: Pozsony, Brünn, Prága, Pilzen. Ezeknél a várakozásoknál adtak egy kis csésze kávét, egy darabka sajtot, semmi mást. Ruhástól feküdtünk a jéghideg vagonokban és borzalmasan fáztunk. Én végig, a két hétig tartó utazás alatt a lyuk mellett feküdtem. Leláttam az alattunk elsuhanó sínekre, miközben állandóan fújt rám a hideg szél.
Pilzentől még 30 kilométert mentünk, egészen a szudétanémet területre, egy kis majorba, Hranouskyba, a Príbrami járásba.
Nehezen kászálódtunk ki a vagonokból. A szemünket elvakította a fehér hó, hiszen két hétig a sötét vagonokba voltunk bezárva. Mint a vakok botorkáltunk kis csomagjainkkal, összefagyott végtagjainkkal, melyek sehogy sem akartak engedelmeskedni. Ahogy ott álltunk az állomás épülete előtt, megállt előttünk egy lovasszekér. A bakon ülő férfi ránk szólt magyarul: „Maguk meg honnan repültek ide?” Azt hittem, hogy álmodom. Ez nem lehet valóság, hogy Csehország legnyugatibb csücskében, egy kis vasútállomáson, magyar szót hallok. Ez szerdai nap volt, 1947. január 20-a, vagy 25-e.
Megbátorodva a magyar szó hallatán, megkérdeztem: Hogy szólítsuk magát? Józsi bácsinak, volt a felelet. Látta, hogy milyen állapotban vagyunk, ezért nem vesztegette az időt, hanem gyorsan összeszedett minket gyerekeket és gyalog elvezetett a közelben levő házához. A lányával gyorsan teát főzetett, hogy valamennyire átmelegedjünk.
A szobában gyönyörű karácsonyfa állt. Alig fértünk el a szobában, de összehúzódtunk, hogy mindenkinek jusson hely. Józsi bácsi lánya mindenkinek szelt egy nagy karéj kenyeret és aranysárga baracklekvárral megkente. Ezt kaptuk a forró tea mellé. Józsi bácsi kis unokája is ott kíváncsiskodott. Ekkor Józsi bácsi lánya, a kisfiú mamája németül szólt rá: Lajcsi kom! Akkor értettem meg, hogy Józsi bácsi lányai németek, de a férjeik csehek. Övék volt a tanya, ahova minket rabszolgamunkára vittek. Tesmagról mind a négy család itt maradt ezen a tanyán. A ház, ahol szállást kaptunk, fűtetlen volt, tüzelőnk nem volt. A ház alatti pince tele volt krumplival, de az is meg volt fagyva. Józsi bácsi azonban mindenben segített nekünk.
Erről a szudétanémet területről már akkor elvitték a lakosságot, amikor még nem volt behordva és elcsépelve a gabona. Ezt a munkát nekünk kellett elvégeznünk, januárban. Én jártam a cséplőgép mellé dolgozni, a januári nagy hidegben, pedig még csak 15 éves voltam. Amikor kitavaszodott, a mezőre jártunk dolgozni.
A munkabért egyben kapta meg a család, külön fizetség nem járt senkinek. Így teltek a napok, hónapok munkával a mezőn, s az istállóban az állatok körül. Márciusban meghalt egy fiú, Mészáros Jozsko, aki beleesett a trágyalébe és megfulladt. Ezért a gazda hazaengedte a családot, hogy a fiút hazai földbe temethessék. Ők már vissza sem jöttek. Végigdolgoztuk a nyarat és vágyódtunk haza, az Ipoly mentére. Mindenkinek honvágya volt. Hívott a hazai táj, a kis falunk, az ott eltöltött évek, a magyar közösség. Lassan, apródonként küldözgettük haza a holminkat, kis csomagokban a postán. Végül mindent becsomagoltunk és faládákban feladtuk a vonaton, Ipolyságra, a vasútállomásra címezve.
Végre 1947. július 13-án éjjel megszöktünk a tanyáról. Keresztapám leitatta a gazdát, meg az ott lévő hivatalnokot, hogy ne tudják a szökést megakadályozni. A vonatban némák voltunk, nem beszéltünk, nehogy észrevegyék, hogy magyarok vagyunk és visszatoloncoljanak a tanyára. Sikerült a hosszú utazás után hazaérnünk. Este fél kilenc lehetett, már sötétedett.
A Rák család keresztje (Fotó: Archívum)
Óvatosan szökdöstünk ki a vonatból és gyalog indultunk haza, Tesmagra. A városba, Ipolyságra nem mentünk be, nehogy igazoltassanak és újra visszavigyenek Csehországba. Az Ipolyon azonban át kellett mennünk, de mivel nagy volt a víz, keresztapám sorban a hátára, a nyakába vett minket, gyerekeket és úgy vitt át az Ipolyon. Végre mindenki átevickélt a folyón. Ahogy hazaértünk, csak sírtunk és sírtunk a boldogságtól. Nem akartuk elhinni, hogy végre, hosszú idő után itthon vagyunk. A tizenhatodik születésnapomra értem haza és ettől nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna, minthogy a sok viszontagság után újra itthon lehetek. Mivel a faluban senki sem tudta, hogy hazajöttünk, ezért óvatosak voltunk, nem is mutatkoztunk. A házból ki sem léptünk. Állandó félelemben voltunk két hónapig.
Csak este, a sötétben mentünk ki, a kert alá, egy kis friss levegőre. Közben megjött a hír, hogy keresnek minket Csehországban. Az ott maradt magyar családok azonban nem árultak el minket, hogy hazajöttünk. Azt mondták, nem tudják, hol vagyunk. 1947 őszén még nyomoztak utánunk, de végül ez év őszén, október végén, november elején, a többieket is hazaengedték, véglegesen.
Így idősen, már kerekesszékhez kötve, mert a lábaim nem engedelmeskednek, gyakran feltör bennem egy megválaszolatlan kérdés: Miért is voltunk mi, felvidéki magyarok háborús bűnösök? Kinek ártottunk azzal, hogy magyarnak születtünk? Egy bocsánatkérést azonban elvárnék a szlovák államtól a sok szenvedés, meghurcolás elviseléséért, de úgy látom, az még sokáig várat magára. Talán meg sem érem. De úgy gondolom, Isten előtt mindenki felelni fog a tetteiért. Keresztényi lelkülettel mégis azt kívánom, hogy azoknak, akik minket, felvidéki magyarokat, itt, a szülőföldünkön meg akartak semmisíteni, bocsásson meg a Jóisten!
Lőrincz Sarolta Aranka „Hétköznapi történelem határkövei” c. könyvéből
Lőrincz Sarolta Aranka/Felvidék.ma
