Nagyapám, Stiglitz János megjárta a Don-kanyart, át- és túlélte azt a borzalmat, amit sokan nem, hiszen tízezreket ért ott a halál. Erről a borzalomról ma már évente emlékezünk, az évforduló kapcsán még előkerülnek személyes és családi történetek is. Még decemberben jártam nagyapám unokaöccsénél, aki 1940-ben látta meg a napvilágot, szerencsére nagyon jó emlékezettel áldotta őt meg a sors.
Kiss Árpád mesélt nagyapámról is. Elmondta, hogy naponta háromszor imádkoztak. Akkoriban ugyanis még a reggeli ima mellett, a déli harangszóra haza kellett érni a földekről, ebédre, és akkor is mondtak imát, no meg este is. Az ima szövege esetükben így hangzott, amit nyelvjárásban írok le, ahogy Kiss Árpád is elmondta: „Édös Jézusunk, kérünk Tégöd a János bátyót egészségbe‘ hozd haza“. Elmondása szerint ezt reggel, délben és este beleszőtték a megszokott imádságba.
Laktanyában (Neszméri Tünde családi archívuma)
Egy korábbi cikkben így írtam: A történelemkönyvekből ma már megismerhetjük a valóságot, miszerint több mint százezer ember veszett oda a Don-kanyarnál, azokban a harcokban, ahova a magyar hadvezetés ki sem akarta vezényelni a sereget. Talán sejtették, hogy megfelelő ruházat, élelmiszer és főleg fegyverek nélkül semmi esélyük sem lesz a szovjetek ellen, az orosz télben.
Emlékszem, nagyapám azt mesélte: volt olyan szakaszparancsnok, aki tisztában volt a helyzettel és legszívesebben visszavezényelte volna a csapatot, de akadt olyan is, aki vakon hitt a győzelemben.
Pedig a katonaság tudta, hogy nincsen esélyük a nagy hideg és az oroszok ellen, egyrészt a túlerő miatt, másrészt azért, mert a magyar seregeknek alig volt felszerelése, ruházata.
1940. X. hó 1-én, Jolsva (Neszméri Tünde családi archívuma)
Az élelmezés sem volt megoldott. Sokszor fagyos krumplit ettek, a vízhiányt a hóból és a jégből pótolták. S hogy meleg ételhez jussanak, a hóból készítettek levest maguknak. A legborzasztóbb talán mégis az volt, hogy nem volt fedél a fejük felett, sem sátor, sem barakk, semmi sem volt. Tábort nem tudtak építeni, nem volt hozzá megfelelő felszerelésük. A doni harcmezőkről szerencsésen hazaért nagyapám.
Árpi bácsival pedig szó szót követett és visszaemlékezett a régi dolgokra. Ezt a beszélgetést most megosztom önökkel, remélem, nemcsak számomra érdekes. A visszaemlékezést 1953-ban kezdte:
A keresztanyánk testvérének, Pudmerickynénak volt egy jó ismerőse, neki mondták, hogy János valahol Csehországban van. Volt egy jó ismerősünk Pozsonyban, aki írt az államelnöknek a nevünkben levelet, akkor már talán Zápotocký vagy Gottwald volt az elnök, erre már sajnos pontosan nem emlékszem. Szóval megtudtuk, hogy Jáchymovban van, uránbányában. Nem sokkal az után, hogy megírtuk a levelet, hazajött.
A csendőr laktanyában, Debrecenben (Neszméri Tünde családi archívuma)
Jáchymovban kilenc hónapot volt, úgy tudom, ennyit kellett még ott ledolgoznia…
Igen, kilenc hónapot volt ott, de mi sokáig nem tudtuk, hol van, mi van vele. Azt hiszem azzal a levéllel egy kicsit megpiszkáltuk a dolgokat. Ő jogtalanul volt ott, ítélet nélkül. Jogtalanul tartották kényszermunkán.
Úgy tudom, a büntetés oka az volt, hogy magyar csendőrként fogták el.
Igen, magyar csendőr volt. A Szovjetunióból, a fogságból Magyarországra vitték, ahol, mint civil dolgozott valamit, hiszen nem lehetett átjárni a határon, mint most. Őt eleve ide kellett volna hozniuk, nem Magyarországra, és nem is tudjuk, miért oda vitték és nem egyből Csehszlovákiába. A magyar hatóságok sem tudták, mit kezdjenek velük, mert ők mind magyarok voltak, úgy tudom tizenketten voltak hasonló helyzetben, mint János. Csak 1953-ban jött haza. Ő olyan helyen szolgált a háborúban, ahol felderítéséket végeztek, mikor hazajött szokta mesélni.
Boldog békeidők, 1937. szeptember 8. (Neszméri Tünde családi archívuma)
Amikor a Don-kanyarnál volt, akkor volt felderítő?
Volt a Don-kanyarnál is, de úgy emlékszem, ez már később volt. Amikor nyomultak előre az oroszok, ők nem futóárokban voltak, hanem csoportosan dolgoztak a felderítésen. Az ő faladatuk volt kideríteni, fölmérni, hol mennyi katonával állunk szemben, milyen az ellenfél felszereltsége. Ezt elmesélte mikor hazajött, bár akkor még gyerek voltam. Egyszer azt beszélte el, hogy éjszaka is kint voltak a terepen, földerítésen és hallották, hogy jönnek az oroszok. Visszakérdeztem, hogy megtámadták-e őket, azt válaszolta, „hogyisne, elbújtunk“ (nevetés), élni akartak, ezért inkább elbújtak, hiszen az oroszok túlerőben voltak és volt utánpótlásuk is, ami a magyaroknak nem volt. Nem mentek bele a felesleges harcba ész nélkül. A Te nagyapád Don után jelentkezett csendőrnek. Először nem vették fel, mert alacsony volt (160 centis volt). Az első besorolástól kezdve ő 13 évig nem volt itthon, negyvenben besorozták és csak 1953-ban jött meg. Először katonának vitték, utána lett csendőr, de mint csendőrt is kivitték a frontra. De csendőrként sem tudott hazajárni. Egyszer volt itthon. Öregapa éjszaka vitte őt vissza a vonatra, volt egy csézája, annak volt ülése, melegítettek téglákat, azt tették rá, hogy melegebb legyen, éjszaka így vitte őt az állomásra, erre még emlékszem is, de ekkor már csendőr volt. Nagy problémája volt a nagyapádnak a fogságban abból, hogy csendőr volt. És tudták róla, hogy dolgozott felderítőként, így kémnek hitték, ezzel volt gondja. A háborúban pedig nem volt más lehetősége a katonáknak, egymást lőtték, de a parancsot mindig teljesíteniük kellett, a parancsot nem tagadhatták meg. Ha egy katona megtagadta a parancsot, kivégezték. Ami feladatot kaptak, el kellett végezniük, teljesíteni kellett a parancsot. Sokat elmondott, de nem szabadott volna erről beszélnie. De biztos másoknak is beszélte. A felderítők feladata az is volt, hogy gyorsan lecsapjanak, és ha lehet,utána fussanak, mentsék az életüket. Az oroszok ezt szigorúan vették, azért volt el olyan soká fogságban. Tizenketten voltak innen ebben a helyzetben, egy diószegi is volt közöttük.
A régi iratok között találtam igazolást arról, hogy nyolc évet fizetés nélkül dolgozott bányában a Szovjetunióban, de a jáchymovi kilenc hónapról semmi igazolást nem találtam.
Mert őket nem szabadott volna már odavinni. Magyarországra kerültek a fogságból, ott nem voltak otthon, aztán átküldték őket ide, Csehszlovákiába. Emlékszem, mikor jött haza, nagyon izmos volt. Jött az állomásról gyalog, és valaki beszólt, hogy jön János, futott oda hozzá mindenki. 35 éves volt akkor, váratlanul jött. Csak úgy engedték el, minden nélkül, ők még regisztrálva sem voltak, mivel a Csehszlovákok nem akarták őket átvenni Magyarországtól. Szerintem féltek tőlük, nem merték őket elengedni, pedig ők nem tehettek a háborúról, arról, ami volt. Be volt írva, hogy ők felderítők voltak és ez volt a bűnük, de az nagyon kemény feladat volt a háborúban. Voronyezsben volt fogoly, a bányában dolgoztak, mesélte, menyit csákányoztak. Talpraesett volt és kemény, ezért élte túl.
Stiglitz János, próbacsendőr, Zombor csendőriskola (Neszméri Tünde családi archívuma)
Ezekkel a gondolatokkal zárta szavait Kiss Árpád, a Don-kanyart is megjárt nagypapámról, akire én is úgy emlékszem, gyermekkoromból, hogy alacsony, de nagyon erős férfi volt és az átélt borzalmak ellenére, amiről egyébként sokat beszélt, jó kedélyű volt.
Talán ma másként ítélnénk meg a történelmi eseményeket, ha sokan beszéltek volna az átéltekről.
Nem hiszem, hogy dicsekedni akart, azt sem, hogy panaszkodni, talán ő így tudta ép ésszel túlélni azt a közel másfél évtizedet.
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
