A Csemadok pályázatíró esszéjét az Anyanyelvi Napok kapcsán hirdette meg, témája a szülőföld és az anyanyelv szeretete, a kisebbségi létkérdés. A pályázatot első alkalommal négy évvel ezelőtt hirdették meg, azóta minden alkalommal írt esszét Bukovszky Borbála, és minden alkalommal valamilyen díjjal jutalmazták. Bukovszky Borbála ezúttal a második kategória első helyezettje lett. Esszéje tanulságos lehet mindenki számára.
Zötykölődve, tétlenül bambulok kifelé. Leheletem viaszosan tükröződik az ablak felszínén. Szinte lélegzetvisszafojtva ücsörgök, hogy láthassam, ahogy elsiklik mellettem a külvilág. Végre! Nem rohanok a feladataim után. Pár nap csakis az enyém és a rokonságé. Kell a családi ölelés! Kell a lazítás! A kerti hinta, a régi mesék, a kiserdő gombaillata, a mama kalácsa. Rám fér egy kis semmittevés. Léteznek helyek, melyeknek különös mágiájuk van. Mint annak, ahová tartok… vagy ennek itt. Hátradőlök, átadom magam a szerelvény egyenletes ringásának. A zsebemben lapuló telefon szinte égeti a combom, de most még az sem hoz lázba, csak ábrándos tekintettel figyelem az elsuhanó tájat, mely, mint egy elmosódott akvarell tárul elém. Néha felvillan egy-egy tábla a maszatok között. Sűrűsödnek a csak más nyelven beszélő feliratok, mégis magyarul értem őket.
Ma kivételesen sok az utas. Egy pillanat alatt megállapítom, nagyon vegyes a felhozatal. Magányos utazók, menő tinik csapatai, fülhallgatós csendes társak, de akad angolul, szlovákul beszélő társaság is. Beszélő? Társalgó? Fogjuk rá! Régen egymás szemébe néztek az emberek, ma egy képernyőt bámulnak közben. Ha pedig valaki felnéz, az manapság úgy megy, hogy mindenki beszél, de senki sem hallgat. Amennyiben mégis meghallja a másikat, arról az egész világ értesül, mert ugyebár, miért is maradna titok, ami senkire sem tartozik? Bevált módi, hogy mindenki a legfontosabbal, az okos készülékével folytat eszmecserét, már nem is tud élni nélküle, s ha netalán szem elől téveszti, az nagyobb riadalmat okoz, mint hajdan egy UFO az égen. Szegény homo sapiens! Sok ezer év vívmányát néhány évtized alatt sikerült odáig zsugorítanunk, hogy lassan mindenki csak makogva mered a kis „okos” szerkezetre, mintha egész élete abba volna bezárva. Vagy… talán be is van…
Mi történik? Ma szokatlanul sok a beszélgető utas! Micsoda csoda! Talán nem működik a wifi? Nem akarok hallgatózni, de elérnek hozzám a szavaik. Hétköznapi emberek rettentően „fontos” titkai, ki mit fog főzni, milyen új autót vett a szomszéd, vagy ki a legújabb szerelmük, hová tervezik a nyaralást… blablabla. Nemcsak hallom, értem is szavaikat! Ilyenkor örülök, hogy nyelveket tanulok. Igazán jól szórakozom!
Az utasok többsége persze ma is elmerül a saját kis világában, melynek csendjét néha a való világ hangjai törik meg, egy halk nevetés, egy gyereksírás, egy telefon távoli csengése vagy egy morcos összetűzés, és egy bugyuta játék hangjai. Felismerem a csipogást, régebben én is játszottam ilyet, ez a Pitty-pittyek és a Putty-puttyok csatája, melyben a kiabáló szörnyikék felfalják a csendeseket – a játék sokáig tart, addig, míg teljesen el nem halkul az egyik csapat. Bevallom, sem ez, sem az utazás nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mert kissé türelmetlen vagyok, olyan igazi „ott vagyunk már?” típus, viszont vonatozni, azt szeretek. Magam sem tudom miért, valahogy megnyugtat ez a kavargás. Tényleg van valami mágikus hatása ennek a helynek! Ilyenkor a külvilág teljesen elhomályosul, csak én vagyok, s a vonat… és a gondolatok kavalkádja, melyek akár egy megfejthetetlen rejtély visszhangzanak a sínpárok és a fémkerekek összekoccanásával egy ütemben. Ez a belső komplexum egy teljesen másik világba ránt, mintha a gondolataimat és a mozdonyt egy láthatatlan híd kötné össze, és bár felemelő érzés a békés oldalon, a csend közepében lenni, tudom, bármelyik pillanatban visszatérhetek. Mint most, mikor az eddig csendben játszó kisfiú megszólal a háttérben: – Mamika prosím, kúpiš nekem fagyit, ugye? Pár suhanc jókat kacarászik ezen a semmilyen nyelvű társalgáson. Nekem nem vicces! Egy kicsit sem! Ennek hallatán egy rezdülés fut végig mellkasomon, a szívem szinte megáll egy pillanatra és darabokra hasad, mint dédikém meséjében a Magyar Vándor köpenye. De – mondta, úgysem lehet szétszakítani, mert a lelke minden darabban ott maradt. Minden faluban, minden házban, minden magyar szívben egy kicsi része tovább él, amíg lesz magyar szó. Addig nem falnak fel a „szörnyek”, amíg nem halkulunk el. A régi mese súlya hirtelen túl nagy! A varázslat, huss, elillan! A kisfiú – közben kiderült, Zalán – szavai hívatlanul belemásznak a gondolataimba, és megtöltik az egész teret. A játék folytatódik, a pittyegés egyre hangosabb, míg a puttyogás lassan elhal. Ajjaj!
Magam sem tudom miért, ettől egy könnycsepp gördül le az arcomon. Nincs erőm, hogy visszatartsam.
Egy szokatlan kiejtésű, de nem teljesen ismeretlen hang ránt vissza a valóságba:
– Bori, már mintha ezer éve lett volna!
Kábultan kapom fel a fejem, mint akit kómából ébresztettek.
– Minden rendben? V… van ott valami maszat az arcodon, jól vagy?
– Csak… á, semmiség, az ablak lenyomata, kissé elbóbiskoltam, hosszú hetem volt, és a kattogás teljesen elálmosít, várjunk csak, Júlia? Te mit keresel itt?
– Én? Jaj, hát te hogyhogy erre jársz? Tudod, én itt tanulok, és éppen az iskolából jövök. Eltörölték a priamyspojt, ezért kénytelen voltam ezzel a vonattal jönni és már vagy százszor átszállni és még az občianskymat is elveszítettem.
Furcsa érzés hallani ezt az ő szájából, miután folyamatosan megszólta Simonékat a mindennapi életben használatos átvett szavakért. Habár, Júliát nem is tudom már magyarnak nevezni. Pedig nyolc évig az osztálytársam, sőt, a legjobb barátnőm volt, mindent együtt csináltunk, mindenhová együtt jártunk. Úgy volt, hogy egy gimnáziumba megyünk majd, egy osztályba járunk, aztán egy egyetemen tanulunk tovább. Mindent elterveztünk, még egy álomlistát is írtunk, amit az elkövetkezendő pár évben akartunk teljesíteni. De a szüleinek más tervei voltak. Júlia nem igazán szívlelte a nyelvtanulást, és meg kell hagyni, borzalmasan is ment neki.
Pontosan ezért volt mindenki számára hatalmas meglepetés, amikor a szülei kitalálták, hogy az utolsó évben átíratják szlovák nyelvű iskolába, mert, idézem Teri néni szavait:„Ugyebár, nem hagyhatjuk, hogy Juliska úgy kerüljön ki a nagyvilágba, hogy ne tudjon folyékonyan szlovákul, a szlovák nyelv a legfontosabb. Nem?” (Logikus, ugye? Nem tudsz repülni? Sebaj, kidoblak a repülőből – majd fogsz!) Természetesen Júlia kicsapta a hisztit a hír hallatán, nem tudta elfogadni, és azt sem, hogy a barátnője nélkül menjen gimnáziumba, (végül az utolsó évben elrontotta a jegyeit, és nem is ment) de persze a szülei tántoríthatatlanok voltak. Amit Teri néni eldöntött, ahhoz sziklaszilárdan tartotta is magát. Év végén sírva borultunk egymás karjába és mindketten sejtettük, hogy a sok éves barátságunknak vége szakad. Eleinte még erőltettük a kapcsolatot, aztán teljesen eltávolodtunk, most itt ül előttem, valahogy más emberként. Egy kedvenc tévéműsorom jut eszembe, ahol ki kellett találni, ki van a maszk mögött. Most én is keresem az „álarc” mögött a régi pajtásom. De mintha már nem is Júlia lenne, valahol elveszett, mint az igazolványa. Nem nagy szavak ezek, inkább csendes felismerések. Tudod, olyanok, amik csak akkor születhetnek, ha némán lehunyom a szemem, és egy kicsit hallgatom a vér zúgását a fülemben. De ebben a némaságban szerencsére ott van minden: múlt, jelen, kérdés és válasz, tisztelet és hagyomány. Legbelül érzem, hogy a hajdan szétszabdalt térkép fölött is ott köröz a makacs, megsemmisíthetetlen tudat, hogy nyelvünkben összetartozunk. Bár, vele már nem.
– Hogy vagy? Hogy megy az iskola? – kezdeményezem a beszélgetést, miután néhány percig szótlanul bámultam. – Rég beszéltünk, teljesen megváltoztál, külsőre is, és befestetted a hajad, látom szemü…
– Csssss… tudnál, kérlek, egy kicsit halkabban beszélni, nagyon kellemetlen, az ismerőseim nem szoktak a magyar beszédhez. Nem akarom, hogy baj legyen belőle!
A szavai örvényként kavarognak körülöttem, mintha nem is akarnának elérni a tudatomig. Meredten ülök és ízlelgetem a nehéz szavakat, melyeket rám hajított. Micsoda őrültség! Ne beszéljek magyarul… halkan, hogy halkuljak el?
De én nem akarok! Nem akarok belesimulni a csöndbe, amit mások szabnak rám. Ha majd suttogni akarok, akkor suttogok, ha ordítani, akkor ordítani fogok, persze magyarul! És ha valaki csöndet akar, hát legyen!
Az ő csöndje maradjon csak az övé! De az én hangomat ne vegye el senki!
A „kérése” szürke ködként telepedik rám. Nehéz, hideg… beleborzongok. Jól emlékszem a hangos, cserfes kislányra, akivel felnőttem, aki megszólta azokat a gyerekeket, akik nem az anyanyelvükön tanultak, akinek én kértem sütit a sítúrán, aki büszkén énekelte velem a Himnuszt, aki megkönnyezte az októberi megemlékezéseket, aki minden füzetébe zászlócskákat rajzolt. A mi zászlónkat!
Ki is ő valójában? Mikor változott azzá az emberré, aki elhallgatja a magyar szavakat? Hová tartozik? Egy láthatatlan szakadék peremén egyensúlyozik, ahol a nyelvek, a gyökerek és az identitások egymást rángatják, és bármelyik pillanatban leránthatják a mélybe.
Gyáva… áruló, ezekkel a szavakkal illethetném és üvölthetném az arcába, hm… de nem teszem… nem érdemli meg… Ő ne csitítgasson! Hogy simulhatnék bele valami idegen „csendbe”, ami sosem volt az enyém??? Júlia…(Miközben a nagymamája főztjét kanalazza, és a zsebében még szinte ott lapul a gyerekkori betűkártya: A, mint alma.)… ő már elnémult. Nem tehet róla, így nevelték. Vajon melyik szó számít neki igazibbnak, amit kimond, vagy amit fél kimondani? Én tehetek érte valamit? Gondolatok, tervek sokasága kavarog bennem, teljesen elveszek a labirintusban. Ekkor hirtelen egy csengőhang szakítja meg az örökösnek tűnő kínos csendet… Júlia telefonja az, a képernyőn az áll: MAMINA… Akaratlanul elfintorodom a kijelző láttán. Nem, ide már nem kell terv, szerintem itt már semmit sem tehetek! Észre is veszi, és egy szempillantás alatt felkapja. Kedvesen a telefonba szól: Ahoj, anyuka… no… eštenie… talán később… de még nem…možno…jól van, tak …áno, aha, priateľkami… .okéshívlak, ha odaértem, szeretlek puszi puszi, ahoj…
Egy pittyenés vet véget a beszélgetésnek, majd kényszeredett mosoly húzódik Júlia arcára tekintetem láttán. Farkasszemet nézek egy lánnyal, aki… aki elhagyott mindent, ami volt. Tudom, mit próbál jelezni, hogy most inkább átül a priatelkyk közé, és talán utoljára köszön el, nincs több csevegés, elköszönés… ekkor feláll, zavartan megölel, majd halkan, talán túl halkan elköszön… én egy bólintással viszonzom. Meredten figyelem, ahogy távolodik ez az idegen ismerős. …Megbotlik, amit, naná, hogy egy magyar kacifántos körmondat kísér. Gyorsan egy szlovákkal tetézi. Talán nem is tudja, hogy a hanglejtése, a hangsúlya, beszédének ritmusa elárulja? Azt hiszem, nem fecsegünk többé, de… nem is akarok… újra… megismerni valakit, aki maga sem tudja, ki valójában.
Nem is tudom, olyan lélektelen az egész lénye. Olyan üres.
Az én lelkem viszont tele van. Hálával, büszkeséggel, köszönettel. De kinek is köszönjem meg, hogy én Én lettem?
Talán a szüleimnek, akik magyar fesztiválra jártak, így a sors összehozhatta őket? Talán a földnek, amelyen járni tanultam? Talán a szélnek, amit nem állít meg a térkép sem? Talán a szavaknak, melyek mindig hazavezetnek? És talán dédinek, aki olyan áhítattal mesélte a régi történeteket, mintha a múlt hősei is ott lettek volna vele a szoba sarkaiban? A nevetéseknek, az imáknak, a daloknak, a meséknek és azoknak a nehéz napoknak is, amikor… tudod. Mert bár nem választottam, mégis emelt fővel vállalom: én felvidéki magyar vagyok. Naná, hogy hangosan! Aki akar, velem tart! Aki nem, az… nos, suttogjon csak!
Félreértés ne essék, tisztelem a más nemzetiségűeket, azzal nincs baj. Hiszen én is tanulok nyelveket, elfogadom a régi mondást is, miszerint annyi embert érek, ahány nyelvet beszélek. A baj az, ha valaki fejében magyarul pörögnek a gondolatok, de a száját más nyelven hagyják el.
A parkban, az iskolában, a buliban, vagy éppen a vonaton. Ott állnak magyar névvel, amit aztán kínos zavarral próbálnak úgy kiejteni, mintha valami nemzetközi márkanév lenne. Micsoda mutatvány! Mekkora butaság! Miattuk sodródik bizonytalanságba a jövőnk is. A képmutatásuk a legfőbb motorja minden bajnak, különösen, hogy közben megfeledkeznek arról, milyen örökséget hordoznak magukban. Ezt már régóta el akartam mondani, mert ugyebár minél tovább maradok csendben, annál csendesebbé válok. A csend a nyomomban jár!
Nem is tudom, talán, ha nem a Felvidéken születem volna, egészen más ember lennék. Nem kellene harcolnom azért, ami másnak természetes – hogy úgy szólalhassak meg, ahogy a lelkem beszél! De akkor nem is én lennék, én csak így, itt vagyok Én! Mert ez nemcsak a nevem, nemcsak az arc, amit a tükör mutat. „A magyarságot az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” ( Tamási Áron) Ezt az ereklyét védelmezni kell! De csak azt kell védeni, aminek értéke van, ami kincs! Nemde? Akár egy földre ejtett üveg, úgy tört országunk ripityára. Számító idegenek szaladtak végig a térképen, laza tollvonásokkal végezték a „dolgukat“. De velünk volt az Isten, akinek különben is csak a legritkább esetben kételkedtek a létezésében errefelé, megmaradt a magyar szó, a remény, volt összetartó nemzetünk. Én ma is fontosnak tartom – és a „Júliák”?
Nos, igen… Ők pont nem erről híresek. És tudod mi a „legszebb”? Fel sem fogják, mit tesznek! Mert lehet változtatni telefonszámot, címet, stílust, profilt, még nemet is… de az anyanyelvet, na, azt nem lehet csak úgy átírni. Olyan ez, mint amikor valaki tagadja, hogy fázik, miközben vacog a foga. Velem mi lesz, mi lesz belőlem? Nem tudom, csak azt, hogy valaki, aki továbbadja a hangot. Talán majd én leszek, aki megírja mindazt, amit mások nem mernek kimondani? Egyet biztosan tudok, nem akarok én is egy „Júlia” lenni! …Esik, mintha dézsából öntenék.
A gondolataim úgy lefoglaltak, észre se vettem, mikor kezdtek záporozni a világ könnyei. A vonat párás ablaka pont annyira homályos, mint a gondolataim. … Hirtelen újra előbújnak a melengető napsugarak, magukkal hozva a káprázatos színes csodát, a remény jelképét! Mosolyra húzódik a szám, mert eszembe jutnak dédikém régi történetei, amikbe valahogy mindig sikerült beleszőnie a szivárványt. Folyton mesélt. Néha vicceseket, néha szomorúakat.
Ma már tudom, nem tündérmeséket hallottam, hősei valós személyek voltak, varázstárgyai egykor létező hétköznapi tárgyak. Az egyik kedvenc történetem az „időgépről” szólt. Egy lekvárosüvegről, amit ha a kezébe vett, visszarepítette a múltba. Amit ő is örökölt az édesanyjától. Ez a lekvár még királyi szilvákból készült! Üknagypapi kedvence volt, minden nap szilvalekváros kenyeret reggelizett. Hogy is mondta a dédi? Az adta neki a reggeli löketet. (Amit persze megtolt egy kupica szilvapálinkával is.) Azt mondta, az egész nemzet íze benne van, ha behunyja a szemét, úgy működik, mint a mesebeli varázsköpeny, hipp-hopp ott terem, ahol csak akar. Álmos, Szent István, Mátyás király, Rákóczi, Kossuth… korában. Belőle nem lett híres ember, ő nem került a hősök listájára.
De amikor megszólalt, amikor nem engedte, hogy a szavak elkopjanak, valamit helyre tett a világban. Apránként. Csendben.
Imádta a történelmünket, imádta a szilvalekvárját… aztán elment a háborúba… többé nem evett belőle. Ükmamának nem volt oka többé szilvalekvárt készíteni, sem ő, sem három gyermeke nem szerette. De azt az egy üveget, melynek már csak az aljában maradt, azzal a piros pöttyös rongydarabbal, zöld masnival lekötve, azt haláláig őrizgette. Pont ott, ahol ükpapa hagyta, az almárium tetején. Emlékszem, mikor ott nyaraltunk Júliával, hányszor kézbe vettük, vártuk a csodát. … Hát nem csodálatos?
Egy „királyi”lekvár története, ahogy dédi mesélte, miközben a finom magyar ételeit ettük. Mikor mesélt, remegett a keze. Nem a félelemtől, hanem a felelősségtől. Tudta, hogy amit mond, az több szónál. Amikor megszólalt, nem emelte fel a hangját. Nem is kellett. Akkor még velünk együtt a csend is hallgatta őt.
Újra kinézek a párás ablakon. Az eső cseppjei ismét bekopognak az ablaküvegen, minden csepp egy régi emléket hoz vissza. Az esőcseppek hangja lassan átváltozik dédi mesélő hangjára. Mint egy vetítővásznon, az összes történet, minden szó, minden kép, minden arc újra megelevenedik bennem. Itt van! Megjelent újra!
Fényesen, kristálytisztán, mintha valaki egy laza ecsetvonással festette volna az égre. Az ablakon túl ma már másodszor üzen a szivárvány. Ahogy itt ülök, a múlt és a jelen teljesen összefonódik, táncot járva ringatóznak emlékeimben. Mintha minden egyszerre lenne idegen és ismerős. A dédi hangja újra életre kel, tisztán, élőn, magyarul, hangosan. Ekkor egy elsuhanó Potraviny tábla látványa visszahúz a komor valóságba. Hallom a külvilágot, a felemás beszédet. Hallom a Puttyok erőtlen hangjait. Látom Júliát az új „barátaival”.
Szétmorzsolják a tudatom, a vonat zakatolása ütemesen kicsavarja a gondolataim, teljesen elveszítem a fejem. Csak dédire, Júliára, maminkára, az egynyelvű táblákra tudok gondolni.
Sikítani akarok, de nem tehetem, halknak kell lennem. Ahogy Juli kérte. De az már nem elég! Az gyávaság! Hangos akarok lenni! Ki akarom mondani a gondolataim, zajt akarok csapni. A néma hősök kora lejárt!
Ismerős a táj. Közeledünk. Messziről is látom, hogy az állomás madarakkal teli. Érdekes, ők nem félnek a zajban! Többször megfigyeltem már az éneküket. Ha egy belekezd, a többi is csatlakozik. Talán kezdetnek nekünk is elég egyetlen hang, hogy a csendünket darabokra tépje, hogy minden magyar szív beleremegjen… Néhány szárnyas az állomást jelölő névtáblán pihen. Kétnyelvűn! Ismét hallom a játék hangjait, mintha a putty-putty erősödött volna. A játszma folytatódik.
Miközben a vonat teljesen lelassul, az ajtó felé sietek. Elkezdem dudorászni a Himnuszt, minden lesújtó tekintet lepereg rólam, mint előbb az üvegről az esőcseppek. Természetesen ki is húzom magam, ahogy kell, és még hangosabban dúdolok. Mikor a vonat sípoló robaja szinte fejbe vág, kiugrom, majd rohanni kezdek.
Dédmami volt háza felé veszem az irányt, a kertig meg sem állok. Hamar megtalálom a régi szilvafát, amiről mindig mesélt, melynek ősi, királyi gyökerei vannak. Majdnem teljesen ki van száradva, de valami még életben tartja. Átölelem a pusztulásra ítélt fát, mely évtizedek óta szótlanul tűri a sorsát. Orromban érzem a szilva illatát, hallom a gyökerek suttogását. A talajban egy kis levélcsírát fedezek fel. A kis sziklevél mosolyogva rám kacsint! Lehajlok hozzá, érzem az élet rezdülését a nedves anyaföldben, mintha egy egység lennénk! Én majd ezt a pillanatot mesélem el egyszer az unokáimnak, jó hangosan, magyarul!
Ekkor egy madárka halkan csicseregni kezd. Pacsirtául! Hát persze, hogyan másképp, hisz annak született, még szép, hogy nem más madár hangját utánozza! A többi kerti pacsirta is csatlakozik.
Így, kórusban csak úgy zeng a daluk! Messzire küldik! A felhőkön túlra is! Szent István, Rákóczi, Wesselényi, Kossuth, Rákóczi, Petőfi, Kölcsey, Jókai, ükpapa, dédike… és még nagyon sokan, tudom, itt vagytok velem.
Ígérem dédi, vigyázok a fára, elkészítem a varázslatos szilvalekvárt, amit megkóstoltatok a lehető legtöbb „Júliával”, és közben hangosan fogok csicseregni, mint a madárka!
Felvidék.ma
