Nincs itt semmi látnivaló: a Slovan sorozatban nyolcadszor is megnyerte a szlovák bajnokságot. A szombati rangadón 1– 0-ra múlták felül a DAC csapatát, egy olyan mérkőzésen, amelynek játékvezetői döntései finoman szólva is hagytak kérdéseket maguk után. A dunaszerdahelyiek egy órán át jobban futballoztak, helyzeteket dolgoztak ki, majd egy vitatható kiállítás után emberhátrányba kerültek – a történet végét pedig már ismerjük.
De a valódi történet, mint oly sokszor, most sem a pályán zajlott…
A „feketeleves” évek óta ugyanaz: a lelátókon felhangzó, rendszerszintű magyargyalázás. Rigmusok, amelyeknek semmi közük a futballhoz, sem a rivalizáláshoz, sem a szenvedélyhez. Inkább egy mélyebb, régóta érlelődő frusztráció visszhangjai.
„Verd fejbe a magyart”, „Magyarok a Duna mögé”, „Szlovákiában szlovákul” – ezek nem elszigetelt kilengések, hanem visszatérő elemei egy mérgező koreográfiának. Olyan „szurkolói kultúrának”, amelynek létezését sokan már természetesnek veszik.
És talán ez a legnagyobb probléma: a normalizálódás.
Mert miközben a stadionokban ezrek skandálják ezeket a mondatokat, a lelátókon ott ülnek a gyermekek is, akik így tanulják meg, mit jelent „szurkolni”. Ők így szívják magukba, ki az „ellenség”.
Nem egy csapat, nem egy mezszín – hanem egy őshonos nemzet. Így válik a sport közösségépítő ereje közösségrombolóvá. Így programozódik át egy generáció gondolkodása, sokszor anélkül, hogy egyetlen történelmi tényt, közös múltat vagy valós tapasztalatot ismerne.
Pedig a történelem – még az adott klubok történelme is – árnyaltabb annál, mint amit a rigmusok sugallnak. Ha egyesek vennék a fáradságot, és utánanéznének saját kedvenc klubjuk múltjának, meglepő nevekkel találkoznának. Edzőkkel, játékosokkal, akik magyarok voltak – és akik nélkül a klub története nem lenne ugyanaz. Erről korábban részletesen ITT írtunk: a leegyszerűsítő „mongolozás” és identitásgyalázás fényében különösen visszás ez a kollektív amnézia.
Fotó: A Slovan Bratislava Facebook-oldala
És miközben a lelátókon zajlik ez a folyamat, a pályán és a pálya körül sem látni valódi következményeket.
A Szlovák Labdarúgó-szövetség rendre apró pénzbüntetésekkel „kezeli” a helyzetet – néhány ezer euróval, amely inkább jelképes, mint visszatartó erejű. A februári DAC-Slovan rangadó után például a magyarellenes rigmusokért mindössze kétezer eurót fizetett a klub. Ennyit ér ma a gyűlölet ára. Ennyit egy olyan jelenség, amely évek óta mérgezi a légkört.
Közben a szabályozás kijátszható, a szankciók megkerülhetők, a felelősség szétkenhető. A szurkolók „szétszóródnak”, a rigmusok folytatódnak, a játék nem áll meg. Néha még a televíziós közvetítésekben is tisztán hallani a bekiabálásokat – nem véletlen, hogy ilyenkor gyakran inkább a stúdióba váltanak. A közösségi médiáról pedig jobb nem is beszélni: ott a névtelenség mögé bújva még gátlástalanabbul ömlik ugyanaz a gyűlölet…
És mindehhez „példaképek” is társulnak. Olyan játékosok, akiknek szava, gesztusa súlyt hordoz. Amikor egy sokszoros válogatott futballista – akire gyerekek ezrei néznek fel – nem határolódik el, sőt, gesztusaival ráerősít a gyalázkodásra, az nem pusztán sportszerűtlenség. Az üzenet. Arról, hogy ez belefér. Hogy ez rendben van. Hogy így kell „ünnepelni”.
Mert igen: ők így ünnepelnek. Nem elég a „We are the Champions”. A diadal mellé odakívánkozik a gyűlölet is. Mintha a siker önmagában nem lenne elég – mintha mindig kellene valaki, akit közben le is kell taszítani.
Fotó: Az Ultras Slovan Facebook-oldala
Lehetne legyinteni: „ez csak futball”. De ez nem csak futball. Ez társadalmi tükör. És a tükörben egy olyan kép rajzolódik ki, amely hosszú távon mindannyiunkat érint. Mert ahol a gyermekek azt tanulják, hogy a másik nemzethez tartozó ember eleve kevesebbet ér, ott idővel nemcsak a stadionok légköre romlik meg, hanem a hétköznapoké is.
Lehetne másképp. Lehetne következetesebb fellépés, valódi szankciók, egyértelmű határvonalak. Ki lehetne mondani, hogy bizonyos mondatoknak nincs helyük a pályán – és azon kívül sem. Emlékezni kellene arra is, hogy a történelem nem fekete-fehér, és hogy a közös múlt nem teher, hanem lehetőség.
Mert a gyűlölet – bármilyen hangos is – sosem épít. Csak rombol.
„A gyűlölet felhőként vonul át az emberi lelken, s nagysága és vastagsága arányában fedi el a napot”
– írja egy helyütt a XIX–XX. századforduló magyar irodalmának egyik legkiemelkedőbb alakja, az Egri csillagok, A láthatatlan ember és számos más klasszikus szerzője, Gárdonyi Géza.
És amíg ezt a felhőt nem oszlatjuk el, hiába sütne a nap – nem fogjuk látni.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
