2026. május 7-én, csütörtökön a tardoskeddi hősök emlékműve előtt tartottak megemlékezést az I. és II. világháború tardoskeddi hőseinek tiszteletére. A rendezvényen részt vett Tóth Marián, Tardoskedd község polgármestere, valamint Bencze Mihály, a Magyar Szövetség helyi szervezetének elnöke.
A megemlékezésen elhangzott beszéd méltó módon idézte fel a falu elesettjeinek emlékét. A szónok a közösséget szólította meg: „Tisztelt emlékező közösség! Kedves Tardoskeddiek! Ma egy olyan napra emlékezve gyűltünk össze itt, a tardoskeddi hősök emlékműve előtt, amely a világnaptárában a béke eljövetelét, a pusztítás végét jelzi. Május 8-a Európa nagy részén az öröm napja, de bennünk, itt a déli részeken és ebben a faluban ez a nap mindig halkabb, fájdalmasabb és mélyebb gondolatokat ébreszt.”
A beszéd rámutatott, hogy Tardoskedden a fegyverek elhallgatásakor nemcsak harangszó, hanem néma gyász is köszöntött be. Az emlékmű tábláin olvasható nevek mögött apák, fiatalemberek állnak, akik soha nem tértek haza az első világháború frontjairól vagy később a Don-kanyarból, az orosz front fagyos pusztaságából.
„Olyan magyar katonákat látunk, akik nem hódítani mentek, hanem parancsot teljesítettek, és a legtöbbet adták, amit ember adhat: az életüket”
– hangzott el.
Kiemelték, hogy a faluban szinte nincs olyan család, amely ne hozott volna áldozatot. A beszéd szerint nincs sok olyan háztartás Tardoskedden, amelynek fiókja vagy fényképalbuma ne őrizne egy régi, megsárgult fényképet egy fiáról, aki az utolsó hazaküldött levelében csak elbúcsúzni tudott szeretteitől – mire a levél megérkezett, ő már hősi halált halt.
A szónok emlékeztetett arra is, hogy a hősies küzdelem ellenére országunk a vesztesek oldalán zárta a világégést, mégis:
„A katona számára a becsület nem a győzelemtől függ, hanem a helytállástól.”
A háború utáni évtizedekben még a gyászt is el akarták venni a közösségtől: hosszú, néma évtizedeken át nemhogy ünnepelni, de emlékezni sem volt szabad. Az eredeti, magyar hőseink tiszteletére emelt emlékművet szovjet emlékművé alakították át, idegen jelképek alá kényszerítve fiaink emlékét.
„De az igazság olyan, mint a tavaszi fű. A beton alatt is utat tör magának” – fogalmazott a szónok, aki hatalmas elégtételként említette, hogy néhány éve az emlékmű visszakapta eredeti formáját és méltóságát. Ma már nyíltan, félelem nélkül lehet beszélni a nagyapák nevéről, és ki lehet mondani: ezek a férfiak a mi hőseink voltak.
A beszéd végén a kései utódok kötelességét is megfogalmazták. Először is hűséggel tartozunk nekik: nem felejthetünk, el kell hoznunk ide gyermekeinket, unokáinkat, és meg kell mutatnunk nekik ezeket a neveket, hogy megtanulják: Tardoskedd földje hősöket nevelt. Másodszor békével:
áldozatuk akkor nyer igazán értelmet, ha mi, akik ma élünk, mindent megteszünk azért, hogy soha többé ne kelljen ilyen emléktáblákat állítani,
és fiaink ne a frontvonalon, hanem a szülőföld építésében álljanak helyt. Végezetül méltó módon kell élnünk szülőföldünkön: megőrizve nyelvünket, kultúránkat és közösségünket itt, Tardoskedden.
„Emlékezzünk ma mindazokra, akik nem tértek haza. Azokra, akiknek nincs sírjuk, csak nevük ezen a falon. Pihenjenek békében a távoli harctereken, emlékük pedig éljen örökké itt köztünk. Dicsőség a hősöknek!” – zárta a beszédet a szónok.
Felvidék.ma
