Huszár. Egy magyar szó, amelyet a magyarsággal valaha érintkezett szinte minden más mai nép nyelve átvett. Huszár. Egy magyar jelenség, amely ugyanazt a képet ébreszti fel minden más anyanyelvű népben is. Huszár. Az a lovaskatona, aki leffentyűs csákóföveget vagy forgós csákót, gazdagon zsinórozott dolmányt és szűk nadrágot, színes fonott övet és sarkantyús rövidszárú csizmát, bal vállán átvetett, ugyancsak gazdagon zsinórozott mentét visel. Huszár. Vállszíjon tartott szablyát és tarsolyt hord, a nyeregkápára erősített karabélyt és deli pár pisztolyt is kéznél tart.
Huszár. Egy magyar szó és egy magyar fogalom, amely mindenki számára ugyanazt jelenti itthon és a nagyvilágban mindenütt. Huszár. Nekünk, magyaroknak az a nemzeti jelkép, akiben az ősi magyar lovasharcosnak a tűzfegyverek korában való újjászületését látjuk. Huszár. Minden más népbelinek is az a magyar könnyűlovas, aki az elmúlt fél évezredben ott virtuskodott a török háborúkban, családi tűzhelye, szülőföldje védelmében, a Habsburg-ellenes szabadságharcokban nemzeti jogainak biztosításáért, a dinasztikus háborúkban uralkodója hívó szavát követve. Huszár. Az a szó és az a jelenség, amely mindenki számára egyet jelent azzal, hogy magyar, a magyar hadi tudást, szokást és műveltséget testesíti meg.
Huszár. Harmincnégy országban más népek fiainak az a harcosa, aki magyar mesterétől elsajátította a felderítés, portyázás, lesvetés, rajtaütés, váratlan lovasroham és kézitusa magyar módiját. Huszár. Az az ember, aki az egyik utolsó szabályzat szerint „jóságos természet mellett bátorszívű, aki „önmagában, lovában, fegyverében bízik”, aki „a legválságosabb helyzetben is merész elhatározásra jut, azt nyomban tettel követi, és nem ismer nehézséget”. Huszár. Az a harcos, akiben a váratlan vakmerőség a kiszámított cselekedettel, a ravaszság a lovagiassággal, a kitartás az időben való távozással egyesülten nyilatkozik meg. Huszár. Az a szó és az a fogalom, amely méltó a magyar örökség keretébe való felvételre, hiszen a mögötte megjelenő alakot itthon és a nagyvilágban hungaricumként számtalanszor megörökítették művészi alkotások a legkülönbözőbb műfajokban.
Magyar huszár volt a Mária Terézia szolgálatában tábornagyi méltóságra jutott Hadik András, aki örökül hagyta: „Megmásíthatatlan törvényként tűztem ki magam elé életem alapelve gyanánt, hogy a jó erkölcsöt és a becsületet az élet hiú és ingadozó örömeinél és szerencséjénél többre becsülöm.”
Magyar huszár volt a II. Rákóczi Ferenccel idegenbe szorult és pályája csúcsán Franciaország marsalljává emelkedett Bercsényi László, aki tekintetét állandóan hazájára vetve, magyarul sóhajtott fel: „Már régen hazámbúl kirekesztettem, majd már harminc esztendeje, hogy bujdosóvá lettem. /…/ De az Szívem s Vérem magyar, s holtig vonszon édes Hazám felé.”
Magyar huszár volt Kováts Mihály, aki egyenesen az Újvilágba sietett, hogy az amerikai függetlenségi háborúban ezredes-parancsnokként elszenvedett hősi halálával igazolja szavai őszinteségét: „Önként és szabad akaratomból érkeztem ide, /…/ hogy a szabadságért a leghívebben feláldozzam egész magamat.”
Magyar huszár volt az ifjú önkéntesből főhadnagyságra előléptetett Széchenyi István, aki így írt: „Mindenem, ami van, vérem és életem, királyomé és hazámé. Csak az a tudat, hogy mindig becsületesen és tisztességesen járok el, maradjon nekem.”
Hozzájuk hasonlóak voltak azok a magyar harcosok, akikre vonatkozóan a honvédséget szervező Kossuth Lajos így intézkedett: „A huszárezredeknél, /…/ amelyeknél a szellem a leghazafiasabb, minden maradjon a réginél.”
Huszárok voltak az uralkodói akaratból korábban és későbben háborúba küldött magyar és más népbeli harcosok is, akikre leginkább Illyés Gyula szavai illenek: „Látták, vagy nem a céljuk,/ azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;/ a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,/ úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:/ előre! és ők vállalták a sorsot, –/ Mondd hát velem, hogy dicsőség reájok.”
Dicsőséges haditetteket utoljára a XX. század két világháborújában hajtott végre a Magyar Huszár. Félévezredes létezés és működés után az atomháborúk korának beköszöntével utolsó békebeli egységei felett is eljárt az idő. A még élő huszárok, az ő tetteiket tisztelők és az eleik hagyományát őrizők bandériumokban, egyesületekben emlékeznek a dicső tettekre a hétköznapokon, adnak díszegységekkel ünnepi jelleget nemzeti ünnepeinken. Így, ha már nincs is, aki a huszárszablyát vagy a huszárkarabélyt családi tűzhelye, szülőföldje, megalázott nemzete védelmében előkapja, elevenen őrzött hagyományon túl immár örökségként megörökítve is, tovább él a Magyar Huszár.
Dr. habil. Zachar József D. Sc.
nyugállományú honvéd ezredes,
az Eszterházy Károly Főiskola
egyetemi tanára,
a Magyar Hadtörténészek
Nemzeti Bizottságának elnöke
Felvidék Ma, Gazdakör
