Gubík Laci hét éve megálmodott valamit, amit a Via Nova és még sok mindenki továbbálmodott. Voltak, akik lemorzsolódtak, voltak, akik duzzogva csapták ránk az ajtót, sőt akadt, aki elment, aztán hazatért. Jöttek újak, jöttek mások, jöttek barátok, ellenségek, ellenfelek, idegenek, érdeklődők, irigyek és kételkedők. Volt, hogy mi is mentünk. Egyszerűen ilyen az élet, ez a természetes velejárója.
Voltak, akiket hívtunk, de nem jöttek, akárcsak olyanok, akik szerettek volna jönni, de csak vörös szőnyeggel, s hála az Úrnak, többen voltak, akik jöttek maguktól. Nem érdekből, számításból, kötelességből vagy parancsra, hanem csak mert érzik, hogy itt valami történik, s nekik helyük van a történetben.
Sok minden történt ez alatt a hét esztendő alatt, már nem vagyunk azok, akik ezt elkezdtük, de nem is változtunk meg. Szimplán csak eltelt hét év, mely alatt annyi minden történt, hogy gyakorlatilag kénytelenek voltunk felnőni. A feladatokhoz, az élethez, a kihívásokhoz, de legfőképp tán önmagunkhoz.
Lehet kritikát megfogalmazni szervezési dolgok miatt, lehet agyondicsőíteni másokat, sőt a bezzegezés és az irigykedés jogát sem vesszük el senkitől. Egy dolgot nem lehet: kétségbe vonni, hogy mi igyekeztünk tenni azt, amit akkor Guba barátom és sokan mások kiötlöttek, miközben mások fanyalogva kritizáltak, részegítően dicsőítettek (nem minket) vagy éppen sárgalázban irigykedtek.
Ez a MartFeszt gyerek (lánykori nevén Martosi Szabadegyetem) már kapott mindent. Egyedül rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle. Azt hittük, hogy mi töltjük meg tartalommal, mi alakítjuk az identitását és mi formáljuk a saját képünkre, holott ő töltött meg minket tartalommal, adott nekünk identitást és formálta a karakterünket.
Hetedszer is történt valami, amit most még nem fogunk fel, tán nem is kell, majd úgy hét év múlva pontosabban fogjuk látni, hogy miért, hogyan, mi miatt történt. Akkor is sokan fognak „ugye én megmondtam”-ozni, kárörvendően somolyogni vagy éppen belátóan bólogatni és meaculpázni.
S újabbak is fognak menni, s lesznek sértődések, konfliktusok, örömök, bánatok és csodák. Ahogy eddig. És jönni fognak újak is, jönni fognak olyanok, akikre nem is gondolnánk. Jöhetnek majd azok is, akiknek az ajtócsapása miatt újra kellett fugázni a tokot. Mi itt leszünk.
De lesznek, kik nem jönnek többé… bár szeretnének, és egy percét sem hagynák ki sem az előkészületeknek, sem a programoknak, de már nem jöhetnek.
Minden évben írok ilyenkor egy jegyzetet. Volt, amikor eredményeket, számokat soroltam, erőt sugallva. Volt, mikor az öröm, vagy éppen a bánat könnyeit fogalmaztam meg és olyan is volt, hogy a csodánkat, a mirákulumot próbáltam sorokba rendezni. Az idei ilyen lett. Remélem, senki nem veszi zokon.
