A felvidéki magyarság kulturális és társadalmi szövetségét, a Csemadokot már sokan, és sokszor temették. A gyászbeszédek íróit már vagy elfelejtették, vagy ők maguk merültek a feledés és névtelenség homályába, miközben a Csemadok még mindig él és teszi a dolgát, ahogy lehet. Az ahogy lehet életérzése, végigkíséri az elmúlt 72 évünket, de napjainkat is.
Nem kétséges, hogy az elmúlt évek kaotikus állapotai, a járványügyi lezárások és korlátozások nem kedveztek a kulturális életnek, így nekünk sem. Lopva és megrövidítve, sokszor nézők nélkül tartottunk rendezvényeket, de a lelkesedésünk töretlen maradt. Sok mindent kell azonban átgondolnunk közösen, hogy a jövőkép, melyet szeretnénk formálni, alakítani, a megmaradást és a fejlődést biztosítsa csoportjaink, fiataljaink, kultúránk, közösségeink számára. Sok kérdés van, amit meg kell válaszolnunk, és még több feladat, amit nem kerülhetünk meg.
Felvetődik, mint annyiszor már, hogy lehet-e régi kapával új, feltört ugart művelni, vagy hogy szabad-e bölcs, de működő eszméket, gondolatokat új, tiszta, a befogadásra kész fejekbe átültetni. A válasz igen, de. Nemcsak 72 év múlt el a fejünk felett mindennel, ami ebben az időszakban benne van, de egy korszak is végérvényesen lezárul ezekben az években, és ha ezt nem vesszük észre, nem nyitunk és nem mentjük át a régit az újba, sokat vesztünk, veszthetünk.
Ötvöznünk kell a hagyományt a modernnel, a régit, a megszokottat az újjal, úgy, hogy nem mondunk ellent annak, amit az évtizedes beidegződések, értékek, eredmények igazolnak. Senki nem állítja, hogy ez egyszerű lesz, és aki esetleg fél, hogy kora, vagy megszokásai révén már kimarad ebből, megnyugodhat. Mindenkire szükség van, szükség lesz ehhez a munkához. A kultúra átadása generációról generációra szükséges, mert ha nincs folytonosság, gyökértelenné válik a jövő. Ez a szövetség csodákat tett az elmúlt évtizedekben, és ezekből a csodákból lehet erőt meríteni, de nem szabad érdemtelenül rátelepedni ezek emlékére. Új csodákra is szükségünk van, közös munkával, közös gondolkodással teremtsük ezeket meg. Osztozzunk a sikereink örömében együtt, gondjainkban, feladatainkban segítsük egymást. Ne feledkezzünk meg azokról a közgyűlésünk kerek évfordulója kapcsán, akik társaink voltak ezen a hosszú úton, a közösségi szolgálat hétköznapjaiban. Legyen cselekvő példájuk mindenki előtt, aki szereti és tiszteli nemzetét, annak kultúráját, hagyományait, értékeit, követendő.
Emlékezzünk közösen a teljesség igénye nélkül, Fábry Zoltánra, Dobos, Lászlóra, Szabó Rezsőre, Sidó Zoltánra, Duka Zólyomi Árpádra, Rózsa Ernőre, Kolár Péterre, Bauer Győzőre, Gál Sándorra, Huszár Lacira, és azokra a neves tagjainkra, jó magyar emberekre, akik a vidéken vállukon vitték ezt a szövetséget, gondban, bajban, pénztelenségben, de sikerekben és örömökben is.
Lassan kifordul az időből az a nagy generáció, akik felemelték ennek a határok mögé szorított nemzetrésznek nemzetnyi kultúráját, minden szépségével és értékével.
Ma Európában háború zajlik. Akinek szeme, van látja, akinek füle van hallja, és érzékeli. A ma Európájában, a liberálbolsevizmus legocsmányabb, legistentelenebb formája küzd a nemzeti, keresztény konzervativizmussal. Ne reménykedjünk, hogy mi ebből kimaradunk, ez nem politikai, hanem létkérdés. A nyertes mindent visz, szó szerint, és nem állunk nyerésre. Ne áltassuk magunkat, ennek a szellemi harcnak a megvívása elkerülhetetlen, és nekünk is ott kell lenni az eszmei barikádokon, ha túl akarjuk élni. Készüljünk! Szóban, írásban, munkával és jó példával, tevékenyen. Ez a mi fegyverünk. A Csemadok az elmúlt évtizedben, hála Magyarország nemzetpolitikájának, berendezkedhetett egy kényelmes, kiemelt státuszú támogatási rendszerre, mely a túlélésünket és a gyarapodásunkat is biztosította. Óriási hála és köszönet ezért. De fel kell készülnünk arra is, hogy ez a kényelmes helyzet egyszer csak, egyik napról a másikra megszűnhet, és ha nem lesz „B” tervünk, óriási gondokkal fogunk szembenézni. Ki kell tehát találnunk, hogyan álljunk helyt, tegyük a dolgunkat majd egy olyan helyzetben is, mely már nem a kiemelt támogatási rendszerben fog működni. Mert akkor is élnünk kell, működnünk kell.
Elengedhetetlennek tartom egy olyan stratégiai, vagy Szolidaritási Alap létrehozását, mely alapszervezeteinknek, tagjainknak, csoportjainknak, szólistáinknak nyújthat segédkezet, ha segítség kell, és nincs kihez fordulni. Lehetne ezt a tagsági bélyegekből, tagdíjból, egyének és önkormányzatok, vállalkozók támogatásából létrehozni.
Ennek kezelésére, megszervezésére, kidolgozására az elnökség egy tagját bíznám meg, akinek az országos elnökségi üléseken beszámolási kötelessége lenne az elvégzett munkáról. Sokkal jobban ki kell tudnunk aknázni a jövőben a mi adóinkból fenntartott KULT MINOR és az európai uniós pályázati forrásokat, helyzetet biztosítva ezzel az alapszervezeteink és az országos rendezvényeink több lábon állásának. A modern kor, a digitális világ új fejezeteket nyit előttünk, saját magunk láttatására, de új lehetőségeket is biztosít tevékenységünk bemutatására, népszerűsítésére. Ebben, hogy enyhén fogalmazzak, még korántsem használtunk ki mindent. A mediális, információs sztrádákon sebesen húznak el mellettünk az új generációs programok, fel kell vennünk a lépést, a szövetségen belül megosztani a munkát, mindennel együtt, ami ezzel jár, mert jelenleg úgy érzem, ebben sok még a tartalékunk.
Ne essünk bele abba, a felvidéki politikánkban sokszor bejáratott és lejáratott rendszerbe, hogy óriási terheket rakunk tevékeny személyekre, és nem osztjuk el a feladatokat egymás között tisztességesen. Nagyon sok, tehetséges emberünk van a kultúrában, engedjük őket dolgozni, kiteljesedni. Látjuk a Huszár Laci utáni korszakot, érzékeljük mit jelent, ha valaki egyik percről a másikra válik örökre elérhetetlenné. Sokszor bírált, de számára teljesen átlátható szakmai munkája már most is hiányzik.
Merjünk bátran lépni e területen is. Szakmai, pályázatírói képzések kellenek minden régióban, hogy lépést tudjunk tartani a kisebb, mozgékonyabb civil szervezetekkel is. Nem versenyt, hanem társakat kell találnunk, látnunk bennük az együttműködéshez vezető utat, melynek egyetlen célja kell, hogy legyen: a közösségeink, kultúránk, hagyományaink, nyelvünk megtartása.
Kedves barátaim!
Hogy az utánunk jövők képesek legyenek mindazt megélni, amit mi is örökül kaptunk szüleinktől, nagyszüleinktől, és azt tovább tudják fejleszteni, átörökíteni újabb nemzedékeknek, a mi nagy, közös felelősségünk. Semmit sem hoztunk a világra, és semmit sem viszünk magunkkal az életünk végén.
Csak az örök, amit itt hagyunk: értékben, tudásban, tapasztalatban, és amit megőriznek, és megtartanak az utánunk jövők.
Útjaink során soha ne feledjük Kossuth Lajos hazáját alázattal szolgáló, mindnyájunknak példát adó szavait: „Szolgái, és nem urai vagyunk a nemzetnek!” Sok sikert a Csemadoknak! Isten éltesse a kultúra fáklyáját magasan kezükben tartó hétköznapi hősöket, fáradhatatlan kultúrmunkásokat, akik őrzik a lángot, féltve, szeretőn, tisztességben, mindhalálig!
(Hrubík Béla, a Csemadok egykori elnöke/Felvidék.ma)
