Buzitán 1919. június 2-án 12 magyar áldozata volt a csehszlovák megszálló hadsereg vérengzésének.
Ha valaki október 27-e táján (plusz-mínusz 5 nap) a Felvidéken kinyitja a vízcsapot, jó esélye van rá, hogy az életet adó elem helyett a csernovái sortűzzel és az egyik legnagyobb „szlovákellenes magyar atrocitással” szembesül. Így megy ez évről évre, hiszen egy velejéig átpolitizált témáról van szó, amelyben a konkrét, bizonyított (és még a komolyabb szlovák történészek által sem cáfolt) tényeknek nem sok szerep jut. Olyan ostor ez, amelyet évenként visszatérően lehet csattogtatni a magyarok hátán.
Félreértés ne essék: a 15 halálos áldozatot követelő sortűz tragédia. Már egy ember erőszakos halála is az: pontosan eggyel több az elviselhetőnél.
Hanem ami belőle fakadt az elmúlt közel 105 esztendőben, az maga a szlovák nemzetpolitika, annak leghűbb tükörképe: mindegy, hogy mit mondanak a tények, irreleváns, hogy a ravaszt nem magyar, hanem szlovák nemzetiségű hatósági személyek húzták meg – a lényeg a folyamatos nyomás alatt tartás, a magyarok ostorozása, a bűntudat gerjesztése. Mindezt a jól bevált goebbelsi formula jegyében: a százszor elismételt hazugság igazsággá válik. S ha ez megtörténik, akkor a szlovákok által nyert erkölcsi fölénnyel egyenes arányban kell növekedjen a „bűnös” magyarság bűntudata is. Világos tehát, hogy miért is ragaszkodnak évről évre annyira a megemlékezők a maguk csernová-verziójához. A maguk szempontjából ez tehát érthető is.
Az már kevésbé, ha ebben a „játszmában” mintegy önsorsrontókként részt vesznek a magyarok is. Azzal például, hogy évről évre „felveszik a kesztyűt” és – szándékuk, tudomásuk ellenére – belebocsátkoznak ebbe a megemlékezésnek álcázott magyarellenes hangulatkeltésbe.
Holott – sajnos – nekünk is megvannak a magunk súlyos személyes és közös tragédiái. Brutálisan meggyötört, otthonából elüldözött vagy egyszerűen mindjárt ott lemészárolt magyarokkal. Akikről valamiért mégsem emlékezünk meg évről évre a csernovái tragédiához fogható hangsúllyal és átéléssel. Pedig bizony nagyonis meg kellene ezt tennünk, nem csak az áldozatok emlékéért, hanem saját magunkért, jövőnkért is. Mert aki a múltból nem tanul, sőt, elfeledi azt, az ne számítson fényes jövőre.
Szerencsére azonban vannak közöttünk olyan „krónikások”, akik nem feledkeznek meg múltunk sötét eseményeiről, a magyarságukért meghurcoltakról és meggyilkoltakról. Ilyen a buzitai Papp Zoltán agrármérnök is, akivel folytatott közelmúltbéli levélváltásom ihlette a fenti sorokat. Az alábbiakat pedig egyenesen ő maga vetette papírra, többek között egy – kiadásban ezidáig meg nem jelent – kiváló, a felvidéki magyarság hányatott sorsát személyes történetén keresztül megörökítő munkájában (Papp Zoltán: Népirtás Felvidéken, 2010. Kézirat).
A Buzitán 1919. június másodikán a csehszlovákok által elkövetett vérengzésről szól az alábbi történet. 12 magyar erőszakos haláláról s az azt követően beindult gépezetről: az elhallgatásról és hazugságról.
Az események 93.évfordulóján – s eztán évről évre mindig – emlékezzünk meg e tragikus eseményről és adózzunk kegyelettel és tisztelettel az áldozatok emléke előtt.
Így ír tehát Papp Zoltán az 1919. június 2-i buzitai tragédiáról:
„Szlovák részről minden évben megemlékeznek a Rózsahegy-Černovai vérengzésről, ahol szlovák származású magyar csendőrök lázadó civilekre lőttek. Mi meg pirulva elhallgatjuk, hogy hány civilt gyilkolt meg a csehszlovák hadsereg, bosszúból, mert a szedett-vedett Vöröshadsereg elől futottak. Igaz, a vöröskatonáknak, akik nem is voltak annyira vörösök, volt egy gyűlöletes hibájuk: fegyverük volt. Ez pedig helytelen. Buzitán 12 helybeli embert gyilkoltak meg 1919. június 2-án. Hétfői nap volt, és nagy küzdelem lehetett, ha a násznép közé gránátot kellett dobni. Fekvőbeteget is öltek, majd békésen raboltak és gyújtogattak. A meggyilkoltak között két nő volt és három 71 éves férfi. Az egyik áldozat 17 éves volt.
Hogy akkor itt nem voltak harcok, bizonyítja a csehszlovák hadsereg híradása arról, hogy a magyarok június 4-5-én támadtak az Ortás-tető felől, Reste felé kergetve őket, akik persze győzelmeket aratva vonultak vissza minden taktikai alakulatukkal együtt, egy francia tiszt, Roton őrnagy parancsnoksága alatt, egészen Bártfáig. Erről aztán a teljesen demokratikus Csehszlovákiában nem volt ildomos beszélni, s ha igen akkor azzal a csúsztatással, hogy utcai harcok voltak, meg hogy a násznépnek a vörösök fegyvereket osztogattak. A visszacsatolás után gyűjtés indult egy emlékmű készítésére, de közbejött a háború. Utána megint néma csend lett itt, Magyarországon pedig a téma nem is ismert, hiszen nyilvánosságra soha nem került.”
Az állami anyakönyvben először utcai harcokról hazudnak, majd 1942-ben javítják gyilkosságokra. A háború után aztán újra az elhallgatás ideje következett, amely mindmáig tart. Az elesettek nevét a temetőben emléktábla őrzi, persze valós szöveg nélkül.
Az 1919.VI.2-án a csehszlovák megszálló hadsereg által meggyilkolt buzitai lakosok:
Bacskai János rk. 35 éves napszámos, nőtlen.Szülei: Bacskai Mihály és Gazsi Mária.
Gyuricsko János gk. 39 éves földművelő, felesége Petrási Rozália. Szülei Gyuricsko István és Vadász Borbála.
Kapaló Gyula rk. 17 éves, nőtlen.Szülei Kapaló János és Szabó Mária.
Kmeczko Gyula rk. 28 éves napszámos. Felesége Kusnyír Mária. Szülei Kmeczko István és Petro Erzsébet.
Kundrát József gk. 71 éves napszámos. Felesége Kovács Mária. Szülei Kundrát József és Iván Mária.
Kis Mihály ref. 71 éves napszámos. Felesége Nagy Veron. Szülei ismeretlenek.
Lukács István rk. 43 éves napszámos. Felesége Simko Erzsébet. Szülei Lukács István és Kmeczko Borbála.
Puskás Gyuláné Hriczo Borbála rk.48 éves. Szülei Hriczo András és Varga Ilona.
Simko János rk. 32 éves napszámos. Felesége Bodnár Rozália. Szülei Simko Mihály és Krajnyák Erzsébet.
Sirilo Jánosné Kovács Katalin rk.53 éves.VII.24-én elüszkösödött lőtt sebbel meghalt a kassai közkórházban.
Vajányi József ref. 38 éves napszámos. Felesége Szaniszló Borbála. Szülei Vajányi Péter és Dezső Mária.
Varga Galajda István rk. 71 éves napszámos. Felesége Kovács Zsuzsanna. Szülei Varga Galajda István és Jakab Erzsébet.
Bujánszky István elődei elbeszéléséből tudja, hogy Bujánszky Bertalant, akinek a neve hibásan van az emléktáblán feltüntetve, nem Buzitán gyilkolták meg a csehek, hanem a vöröskatonákkal ment és Eperjes környékén elesett.
Sirilo Olivér úgy tudja, hogy Sirilo Jánosné Kovács Katalint a házában lőtték le a csehek. A sírja megvan a buzitai temetőben.
Kmecko Géza szülei elbeszéléséből tudja, hogy Kmeczko Gyulát felesége jelenlétében, házában lőtték le a cseh katonák. Az özvegy a régi szokás szerint a fiútestvérhez ment feleségül.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
