A valóságtól néha elszakadva álmokat építettünk, s egy láthatatlan spirálon jutottunk egyre feljebb. Akkoriban a neves – a Magyar Televízió Virtuózok döntőjéből is ismert – showman-nek, Thomas Gottschalknak lettünk a „házi zenekara”. 2004-ben az „Ötvenéves a rockzene” című koncertjein léptünk fel, a kétszeres aranylemez ellenére úgy éreztem, hogy nem ez az én utam, s bevallom, egy kicsit bele is fáradtam. Hétről hétre napi tizenhat órán keresztül hajtottunk, a szakmában egyre jobban megismertek, de az anyagi hozam nem tükrözte a befektetett munkát. A világsztárok barátságát, közös játékát élvezve azért megerősödött bennem a gondolat: ők jókor voltak jó helyen, azóta ez a hajó elment. Közben nevesebb, fiatalabb, ambiciózusabb zenészek jelentek meg a porondon, s ebből leszűrtem a tanulságot, s 2004-ben – egyik napról a másikra – váltottam, s leköltöztem Palma de Mallorcára. Miért pont oda?
A spanyol kultúra, a napfény és a mentalitás mindig vonzott, s később meg is tanultam a nyelvet. Még 1995-ben Spanyolországban készítettünk egy videót, ez volt az első utam az országba. Nagyon megtetszett az embereknek a németekétől eltérő életvitele. Egy példával illusztrálnám. A Toledo tartományban fekvő Seseñában például – akkor még hiányos spanyol nyelvtudásommal – rábeszéltem egy éppen zárva lévő vendéglő gazdáját, hogy nyissa ki a bodegát, s ossza meg velünk a családi ebédjüket. Ezt sehol máshol nem tudtam volna elérni.
Visszatérve elszakadásomra, felültem Mallorcán a Port d’Andratx felé induló buszra, s csak az oda vezető útra volt elég pénzem. Nem estem kétségbe, elkezdtem a buszon játszani-kalapozni, s tapsért, szeretetért megosztani azt, amit tizenhat éves korom óta csináltam. Nem dobtak le a peronra, s boldogabb voltam, mintha 3-4 ezer euróért dolgoztam volna olyan évtizedes embertelen munkában, ami mindent „szétevett” körülöttem. Volt egy zenésztársam a Gipsy Vagabondsból, aki bejárt éttermekbe, játszott néhány számot, s egész jól megélt ebből. Ezt nem akartam, egy biztos hátteret szerettem volna felépíteni magamnak. Budapesten eladtam a lakásomat, a pénzből erősítőket vettem, s új életet kezdtem. Egy kis malőr is becsúszott, mire minden összejött, beköszöntött az ősz, s a sziget elnéptelenedett. A kapukon feliratok hirdették, hogy „találkozunk jövő nyáron”.
Barátnőm tanácsolta, hogy menjünk le Grand Canariára, s végül 2005 novemberében megfogadtam az ötletét. Éjszaka érkeztünk Maspalomasba, s egy panzióba vitt az utunk, már az is bizalomgerjesztő volt, hogy új szállásunkon a lábtörlő alatt tartották a kulcsot. Mikor reggel kinéztem az ablakon, a híres homokdűnéket és az óceánt láttam. Kisétáltam, belefeküdtem a lágy homokba, s csak élveztem az ottlétet, úgy éreztem, révbe jutottam.
Tizenhatodik évemet töltöm ebben az édenben. Az első időszakban még kitartott a lakáseladásból befolyt pénz, s nem igazán izgattam magam a jövőm miatt. Sokat olvastam, s még többet változtam: a külvilágból érkező impulzusokat másra használtam, mint korábban, a vibráló életből szabadesésben kerültem új helyemre. A telefonomban ugyan olyan nevek szerepeltek, mint Lionel Richie, vagy Paul McCartney menedzserének az elérhetősége, de ez itt értelmét vesztette.
Az első itt töltött napon jókat sétáltunk a barátnőmmel, majd körülnéztem, mihez is kezdjek. Első éjszaka becsöppentem egy Dukes Music Club névre hallgató szórakozóhelyre, ahol megismerkedtem egy nagyon jó gitárossal, Manolo Guerrával, aki korábban az osztrák zenekarban, a Supermaxban is játszott.
Felhívtak a színpadra, ahol másik két zenésszel játszhattunk, majd véget nem érő beszélgetés kezdődött. Bevallom, meghatott ez a fogadtatás.
Végigdolgoztam sok évet, hotelekben, kiskocsmákban léptem fel. Ha szerencsés az ember, s megszeretik, akkor visszahívják, átlagosan mintegy száz eurót lehet két óra alatt összeszedni. Nemcsak a pénzen van a hangsúly, amikor fellépek, abból energiát merítek, s energiát adok a közönségnek.
A kemény show-bizniszből kiszakadva erősödött meg bennem a felismerés, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, melyekbe érdemes kapaszkodni. Ennek része, hogy talán feltámadt bennem a honvágy is, szeretnék évi négy-öt hónapot Magyarországon eltölteni, van egy nagyszerű öcsém, s egy svéd élettársam, akinek a neve egy ismerősöm szerint a „kósza szélre” rímel. Szeretném feleleveníteni a régi barátságokat, s egyszerűen élvezni az ottlétet. A közelmúltban elhunyt édesanyám egész életében megpróbált egy családot kialakítani, s e hajlam bennem is megvan; mindenkit családtagként kezelek magam körül.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)