Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1944. december 24-én a háború pokla elérte a magyar fővárost, amikor a Vörös Hadsereg csapatai körülzárták Budapestet. Így köszöntött a Szenteste nemcsak a Festung Budapest védőire, hanem a fővárosban rekedt mintegy nyolcszázezer polgári lakosra, akik valamennyien – hívők és ateisták – a karácsonyi csodában reménykedtek.
Budapest 1944–1945-ös ostromának forrásai közül leginkább az abban részt vett katonák visszaemlékezései örvendenek nagy népszerűségnek, hadtörténetírásunk is főként ezekre hivatkozik, kevésbé törődve a budapesti civilek és a fővárosba menekültek emlékeivel, akik kiszolgáltatott helyzetben vészelték át a harcok megpróbáltatásait.
Mihály Balázs ostromkutató révén azonban jobban megismerhetjük az óvóhelyeken összezsúfolódott emberek akkori gondolatait és hétköznapjait (Budapest ostroma. Civil naplók és visszaemlékezések 1944–1945. I–II. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Szentendre, 2024.), amelyek érdekes adalékokkal szolgálnak az ostrom történetéhez.
E civil visszaemlékezésekből válogatva idézzük fel 1944 karácsonyát, amikor Budapest birtoklásáért küzdött két totalitárius eszme egymással, nem kímélve senkit és semmit…
Galambosi Róbertné a VI. kerületi Jókai utca 12. szám alatt vészelte át az ostromot: „Karácsonykor még a lakásban töltöttük az ünnepet. Édesanyám a karácsonyfa mellett ült, mikor a ház- tetőtere belövéssorozatot kapott. A hatemeletes ház annyira kilengett, hogy a feldíszített karácsonyfa édesanyámra dőlt. Légóparancsnok nagybácsim mozgósította a tűzoltó csoportot. A ház padlása az orosz katonáktól gyújtóbomba sorozatot kapott. Ezt a lövedéksorozatot akkor Sztálin-orgonának hívták és foszfor töltetűek voltak. A kilövések után a lövedékek már a levegőben, röptükben is izzottak. Félelmetesek voltak. Az égre nézve sokszor láttunk ilyen sorozatokat. A minket ért gyújtóbombák szerencsére a kiselejtezett, nagy méretű tűzhelyekre estek. Mire a szétfröccsenő foszfor olthatatlan tüzet okozott volna, a tűzoltó csoport elfojtotta a keletkező lángokat. A tragédiát megúsztuk. Ekkor már le kellett költözni a pincébe.
Preszly Béla kisgyermekként a VIII. kerületi Kun utcai tűzoltóparancsnokságon lakott szüleivel: „… 1944 karácsonyán a tűzoltócsaládok a laktanya udvarán sétáltak karácsony másnapján. Ez teljesen elképesztő volt. Úgy éreztük magunkat, mintha kint lennénk a városban, olyan biztonságban, nyugalomban volt mindenki, és ragyogó napsütés is volt. A gyerekkel beszélgettünk. Az egyik tűzoltó felkapta az akkor kétéves húgomat és ráültette az egyik piros kocsira, mert a modern tűzoltóautókat a németek korábban már elvitették és csak a régi lovas kocsik maradtak meg.
Még karácsony előtt Édesapám szervezett egy színházi estet Latabár Kálmánnal a tűzoltógyerekek részére. Nagyon vicces volt. Latabár kihívta a jó gyerekeket a színpadra. Én is köztük voltam, és süteményt ajándékozott mindenkinek. Édesapám a színházak és nyilvános használatú termeknek volt a felügyelője. Ezáltal összeismerkedett színészekkel és írókkal. Latabárt is így hívta meg, Darvas Józsefet is így ismerte meg. Édesanyám föld alatti sajtónak nevezte. Édesapám elment Darvashoz és a föld alatti sajtónál ismerkedtek meg. Édesapám decemberben, még az ostrom előtt vidékről disznókat hozatott fel teherautókkal. A laktanya udvara tele volt levágott disznókkal, melyeket a köztűzoltóknak, nem a tiszteknek hozatott. Édesapám azt mondta a tiszteknek, megvan a lehetőségük, hogy biztosítsák a családjuk fenntartását, de a köztűzoltóknak nincs erre módjuk. Ott feküdtek a disznók kiterítve a földön. Egy Erdélyből befogadott menekült, Futó Mózes kisfiának is mondta Édesapám: »Bandi fogjál egyet és vigyed«. Édesapám gondoskodott rólunk is. Rengeteg tartós élelmiszert és Stühmer csokoládékat hozott nekünk.”
Dr. Geiger Gyula ekkoriban zugligeti (XII. kerület) házukban húzta meg magát: „December 24-én kora délelőtt, bementem a Gellért pezsgőfürdőbe, ahonnan vásárlás céljából a belvárosba siettem. Többek között láttam egy kis fehér, herendi porcelán kutyát. Kutya a hűség jelképe, gondoltam, és megvettem Édesanyámnak. Hivatalomba is benéztem, ami a Városháza Károly körúti egyemeletes frontján volt. A szobám falaira akasztott fényképeimen tekintetemmel körüljárva, mind több ágyúdörgést hallottam. Sietve hazaindultam. Az utcán, mint egy hangyabolyban, siető emberek, csomagokkal felpakolva, mintegy futólépésben közlekedtek. A Nyugati pályaudvar irányából egyszerre hatalmas robbanás volt hallható. Egy éppen a Városháza előtt haladó német katona kérdésemre válaszolva lakonikusan »die schiessen ein« [magyarul: lőnek] kijelentéssel elsietett. Hazaérve, igen nyomott hangulatban, szüleimmel feldíszítettük kis karácsonyfánkat. Nővérem már nem volt velünk, mert férje kérésére, november végén, katonai teherkocsira kéredzkedve, férjének Jánosházára telepített alakulatához utazott. Kertünkben ekkor már a várbeli testőrség néhány szál, hatalmas katonája tartózkodott, akik ablakunk alatt, a földbe két gépfegyverállást vágtak. Hogy meddig maradnak, nem tudták. Hideg volt, ezért teát főztünk részükre. Megígérték, ha a városba vissza kell vonulniuk, ablakaink redőnyére követ dobnak. Ugyanis szándékom szerint, esetleg velük megyek a Fő utcai lakásunkba. Ezért kerékpáromat útra készítetten előszobánkban helyeztem el.
Fő utcai, mintegy 200–300 éves, egyemeletes lakóházunk mindkét oldalán egy-egy ötemeletes ház állott, szemben négyemeletes házak, mögöttük a Várhegy. Tehát jól védett volt. Csak kifejezetten merőleges légibombatalálat veszélyeztethette. Ezért egy városházi főmérnök barátom megkért, ha mi onnan kiköltözünk, hadd helyezhesse el a húgát és kislányát lakásunkban. Ez meg is történt. Szentestén, életemben először, nem gyújtottuk meg a karácsonyfát. Állandó ágyúdörgések közepette a házunk előtti réten magyar katonák futkostak, a tőlünk nyugatra fekvő Szarvas út felől a város felé. Budakeszi felől az ágyúzások mind sűrűbbekké váltak. A hadijelentésekből tudtuk, hogy a szovjet hadsereg déli irányból megkerülte a várost és annak nyugati oldala felől nyomul előre. Kinézve a sötét éjszakába, éjfél után 2 óráig láttunk futkosó magyar katonákat. Addig a legszükségesebb holmijainkat, kofferokba csomagoltuk, majd ruhástul lefeküdtünk. Én túrabakancsban, síkosztümben dőltem le. Útra készen. Kisvártatva ablakunk redőnye megzörrent… Kiszaladtam, hogy csatlakozásomat megbeszéljem, de a katonák már elmentek. Annyira siettek, hogy a gépfegyvereket az állásban hagyták. Még sógorom gépkocsijának ajtaja is nyitva maradt, ahol addig melegedtek katonáink. Bementem, és ajtónkat bezártam, beláncoltam, majd visszamentem szüleimhez. A Gondviselés műve volt! Ágyon fekve, felöltözve vártuk az elkövetkezendőket. És imádkoztunk. Éjfél után, 3 órakor, nagyobb dörömbölésre kiléptem hálószobánkból, és az abból nyíló ebédlőnkben egy orosz katona állott, puskájával felém fordulva…
A nyitott ajtón hátraszóltam: »Itt vannak az oroszok.«”
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
