Idén ünnepli a Csemadok megalakulásának 65. évfordulóját. A máig használt rövidített nevét is 65 évvel ezelőtt kapta. Remélhetőleg a közélet és a politikai élet, valamint a média is többet foglalkozik majd a szervezettel.
A legnagyobb tagságot számláló és nyugdíjkort megélt szervezetnek nemcsak a múltja, de főképpen jövője is nagyobb figyelmet érdemel. Mert van s volna miről akár kerekasztalhoz ülni, akár sajtóvitát kezdeni – jó szándékkal, őszintén. Mert az ünnep kevés! Emlékezni kell, felejteni nem szabad, főleg azokat nem szabad elfelejteni, akik valamit egykor nagyon jó szándékkal elkezdtek, sok-sok értéket teremtve, mentve, hagytak nekünk egy örökséget: nemzeti kultúránk kincseit sok-sok területen elmentve, feldolgozva, rögzítve.
Nevüket nem szabad elfelejteni, egy-egy kerek évfordulón legalább meg kell említeni. Most ezen a nem teljes kerek évfordulón már terítékre kelleni tenni, hogy hogyan és merre tovább, Csemadok? Mert egy új korszak küszöbét is átlépve (ami már megtörtént 20 évvel ezelőtt), új generációk váltanak bennünket, már nem is alapítókat – ők sajnos már alig vannak közöttünk, de a fáklyahordozókat (hogy az egykori szóhasználatnál maradjak).
Látjuk, tapasztaljuk, hogy ők valami mást akarnak, másképpen akarnak. Erről kellene beszélgetnünk, leülnünk együtt, nekünk régieknek (ha igénylik) és ifjabbaknak, függetlenül attól, hogy a kultúra, a magyar élet mely területe iránt érdeklődnek. Először is talán a realitások talaján maradva azt kellene tisztázni, hogy Csemadokosok vagyunk-e (alapszervezeti szinten) és mennyien?
Tett már ilyen kezdeményezést az előző országos elnök, de nem tudom, mennyire fejeződött be, vagy nyilvánosságra került-e a valóság. Az önbecsapásnak (ál-statisztikának) semmi értelme nincs, ebből volt elég a régi rendszerben. Én ezt megéltem, s nehéz volt a valós helyzetet helyrebillenteni, és sehová sem vezetett, semmiben sem segítette az itt élő magyarságot.
Egészséges kerekasztal-beszélgetések, sértődések nélküli viták bizonyára a felszínre hoznák a jelen kor igényeit is: elsősorban a megmaradásra összpontosítva, mert a mai napig nincs olyan hazai magyar, nemzeti tudatot erősítő, küldetésű helyi, régiós, netán országos szervezet, amely ezt helyettesítené.
Sajnos tévedésbe esnek azok a helyi kultúrosok (inkább önkormányzatok), akik egy-egy falunappal vagy különböző fesztivállal letudják a település vagy a régió kulturális életét. Nem becsülöm le ezzel az említett rendezvények közösségerősítő célját.
Olvassuk csak végig a tudósításokban, hogy nemzeti ünnepeinkről való megemlékezések országszerte a Csemadok szervezetek szervezésében valósulnak meg. (Persze nagyon sok helyen még a Csemadok sem szervezi meg a megemlékezést.) Itt ismeri meg leginkább egy-egy történelmi évforduló lényegét és üzenetét főleg a vidéki magyarság – mindezt tapasztalatból tudom, aki jártam a járásunk ünnepségeit.
Beszélni kellene arról is, hogy a Csemadok folytatásához milyen módszerek kellenének, és figyelembe kellene venni a régiók, alapszervezetek igényeit is. Mert az 50-60 éve kisebb módosításokkal változó alapszabályhoz való görcsös ragaszkodás nem biztos, hogy a megváltozott korban és a régiók megváltozott társadalmi életében megfelelőek.
Nem biztos az sem, hogy ahol helyi, régiós szinten változtatni akarnak a működési szabályokon, az okvetlen a Csemadok szétverését jelentené. A görcsös ragaszkodások, szabályok, ha nem jutnak az igény szerint kompromisszumokhoz, rombolóbb hatásúak lehetnek egy-egy régióban.
Szóval lenne mit megbeszélni, vitatni egy új korszak küszöbén, hogy megmaradjunk, utódokra leljünk, átadhassuk azt, amit mi is kaptunk örökségül. Erről is és még sok-sok mindenről kellene, hogy szóljanak az évzárók, az ünnepek, de talán még az ünnepek előtt a beszélgetések, találkozások. Ez mindannyiunk érdeke kellene, hogy legyen, mert még mindig a legnagyobb bázis ebben a szervezetben van.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42148,39862,36184″}
