János evangélista üzenete az emberről, az emberi természetről minden emberrel foglalkozó tudomány (antropológia, pszichológia, teológia, filozófia, szociológia, orvoslás) gyökere, ősmagja. Egyben minden emberi önismeret, jellemfejlődés illúziómentes, őszinte kezdete. Olyan fundamentális igazságokat látott meg, írt le János, amelyek részben görög műveltségéből, részben zsidó neveltetéséből, jobbára azonban Jézussal történt találkozásának a létmélységeket és a hittávlatokat feltáró élményéből táplálkozott.
A szeretett tanítvány számára az élet, az önismeret, a létezés kulcsa és titka Jézus. Ezért már evangéliuma elején leírja nagy horderejű, megvilágosító kulcsszavait, amiről jó lenne minden istentiszteleten, személyes csendességben, imatöprengésben megemlékeznünk: Jézus „ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben” (János 2,24-25).
Jézus nem görög gnosztikus bölcselkedő, aki az ész kutatómunkája nyomán deríti fel az emberi lényeget, s azt, hogy mi lakozik bennünk. Jézus nem vallásos ember hagyományos értelemben, hogy bárki testamentumára rászorulna az ember lényegéről.
Őt nem lehet félrevezetni, előtte minden ember úgy mutatkozik meg, ahogyan mások előtt nem szeretne, hibáival, bűneivel, a szív átöröklött, még csak nem is családi genetikai hagyatékával, hanem egyetemes terheltségével, bűneset utáni létstátuszunk szerinti valóságban:
„Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan, ki tudná kiismerni?” (Jer 17, 9). 3000 éve ez volt a válasz: Csak Isten. Kétezer évvel ezelőtt ez volt a válasz: Csak Jézus Krisztus. A reformációban, 500 éve ez volt a válasz: csak hit által, a Bibliából. Solus Deus – solusChristus – solafide – sola Scriptura.
Csak ebben a sokreflektoros belső totálfényben van esélyünk önmagunk igazi megismerésére. Ma sincs más út önmagunk nem csak pszichológiai, hanem az elérhető legmagasabb és legmélyebb megismerésére, mint Isten, Jézus elé állni.
Ahogyan a hívő svéd diplomata, a korrumpálhatatlan Dag Hammarskjöld, isten diplomatája vallotta: Nem elég Isten elé állni, hanem úgy kell járni, kelni, intézkedni, gondolkodni, szólni, elhallgatni, élni, hogy minden pillanatban coram Deo, Isten színe előtt tudjunk megállni. Őneki számot adni. Őszintén. A csalárd szív minden hamissága nélkül. Ehhez viszont az kell, hogy naponta Jézussal járjunk, az Ő Lelke és Igéje iránytűjével a lelkünkben és azzal a spirituális ledlámpával, amit a hit kapcsol fel szívünkben. Ez a kardinális négyes, ami nélkül nem járhatunk a keresztyén élet keskeny ösvényén: Isten, Jézus, Biblia, hit.
A szeretet világ-, és emberkonstruáló kozmikus erő
Reformátor eleink a gyógyító, megújító, jövőformáló emberi minőséget így jellemezték: istenismeret – önismeret egysége. A görögök még csak az ismerd meg önmagad bizonytalan fövenyútját ismerték.
A reformációban már felismerték: csak Isten tükrébe, elvárás közléseibe, Igéibe tekintve juthatunk közelebb önmagunk, egymás lényegéhez.
Majd a századok során lassan hozzátársult az önismereti tükörhöz a harmadik: Jézus, aki egyedüli képe a láthatatlan Istennek, aki élő valósága a tiszta Emberfiában megtisztult, megszentelődött embernek. Aki önmagáról megsúgja minden embernek a titkok titkát János örömüzenetében: „Atyám… szerettél engem már a világ kezdete előtt” (János 17,24).
Olyan szót használ itt az evangélista, ami a szeretet kozmikus hatalmára, nagyságára, világteremtő, emberformáló alapértékére utal: constitutionemmundi, katabolészkoszmú – a világ megkonstruálása, létrehozása előtt.
A jézusi emberismeret alapja, lényege, lelki mikroszkópja, képalkotó ultrahangja, mágneses rezonanciája évmilliókkal ezelőtt a szeretet, az agapé volt és marad mindörökké. Jézus ezzel az embereket átlátó, nem csak testük, hanem szellemük, lelkük, génjeik, eleik históriáját magukban hordozó tudatalatti valóságát is egyetlen szempillantás alatt átlátja, átláttatja. Ezt a félreérthetetlen, egyértelmű emberképet alkotja meg rólunk Jézus.
Minden igazi önismeret forrása, garanciája, letéteményese Ő, s az az Atya, aki szeretetből konstruálta meg a világot, szeretetből alkotta meg az embereket, küldte el Ikonját, képmását, szeretett Fiát, hogy kimentene minket a jelenvaló gonosz világból.
És boldogulásunk-boldogtalanságaink históriájába beleszője a kegyelem aranyszálát, a szeretet elszakíthatatlan zsinórmértékét, az üdvösség örök otthonszavát.
Látja-e Jézus, hogy mi közeledünk felé Kárpát-hazánkban?
Ma ez a Jézus, a világkonstruáló atyai szeretet hordozója, a megváltó kereszt igaz embere és Istene kér, hív, vár mindnyájunkat. Annyi önbecsapás, szépítgetés, álarcos életvitel, kudarcos lelepleződések után merjük feltenni mi is Natanaél kérdését: „Honnan ismersz engem?” (János 1,46).
Azzal a meglepődéssel, ámulattal, ahogyan ő fogadta Jézus pozitív, emberré formáló, hitben új életre teremtő, legmélyebb emberismeretre vezető szavát: „Amikor Jézus látta, hogy Natanaél közeledik feléje, azt mondta róla: Íme, egy igazi izraelita, akiben nincs álnokság” (János 1,47). Akinek Jézus megállapítása eléri a szívét, az megnyílik Isten jövője felé. Ahogyan Nikodémus, a művelt izraelita is.
Látja-e Jézus, hogy mi közeledünk felé? Mert ez a világ, hazánk, házunk, egyházunk antropológiai minőségi forradalmának a kezdete. Ha mi közeledünk Feléje, ezt Ő észreveszi. Olyan bizonyítványt állít ki rólunk, amivel elindít a jellemnövekedés, a keresztyén élet útján, és meg is tart azon.
Nincs benne álnokság – mondta Jézus Natanaélről. Hogyan fogalmaz ma rólunk? Hogyan fogalmaz kortársainkról? Vagy sírva fakad felettünk is? Amikor közeledésére csalódást, fájdalmat okozunk neki? Önismeret-hiányosan? Jézus-hiányosan? Isten-hiányosan? „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost (Jeruzsálemet), megsiratta és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat. De most már el van ejtve szemed elől” (Lukács 19,41-42). Súlyos Igék. Mennyire kellene, hogy minden szavát a lelkünkkel körüljárjuk, szívünkkel ízlelgessük. Felzaklatott hazánkban tud-e a keresztyénség, az egyházak igazi önismerettel valamit tenni azért, hogy népünk felismerje a békességre vezető utat?
A 295. éve megjelenő Losung vasárnapra, Szentháromság utáni 15. Úr napjára idéz egy svéd imádságot, ami sokak szívében multiplikálódva lehet egy szerény, de bizonyos jele a békességre vezető út, Jézus megtalálásának:
Minden gyermekért fordulok esdeklő imámmal Hozzád, Uram, azokért, akiknek nincs ágya az alváshoz, akik nem kapnak elég ételt naponta, akiknek nincs segítsége, mint nekünk. Minden gyermekért, akinek nincs nyugodt sarka ezen a világon, ahová bekucoroghatna, akinek nincs még játékszere sem. Minden gyermekért, akinek menekülő szüleivel el kellett hagynia otthonát, hazáját, vagy elvesztette szüleit. Érettük könyörgök, Uram, fogadd oltalmadba őket. Küldj valakit megmentésükre, és adj nekik valakiknél menedéket, befogadást, hogy megérezhessék: szereteted keresi, és meg is találja majd őket. Ámen.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
