Van Zilahy Lajosnak, ennek a félig-meddig elfelejtett kiváló írónak egy zseniális parabolája. Az elbeszélés címe: Mikor halt meg Kovács János? Így, kérdőjellel. Miután az író sorra vette hőse életének körülményeit, kiderült, Kovács János jelentéktelen, nyomorúságos asztalossegéd volt, s harmincöt éves korában szinte észrevétlenül halt meg. Ennyi. De valóban akkor halt meg, amikor a biológiai halál beállt? Nem akkor hal meg valaki igazán, amikor már nem emlékezik rá senki?
Ugyanis amikor Kovács János meghalt, még volt valaki. Igaz, csak amolyan senki valaki. Még a neve is tucatnév, semmi jellemző vagy kirívó, de azért még nyoma van: a temetőben a sírja, a neve pedig az anyakönyvben található, s azok emlékezetében, akikkel rövid élete során találkozott. Ám aztán sorban halnak meg azok, akikkel valamilyen módon kapcsolatban volt: meghal az asztalos, akinél dolgozott, majd a nővére is.
Ezután a neve még előfordul ugyan – visszaemlékezésként – egy durva és ostoba melós ugratást idézve, de akkor említik azt utoljára hangosan. Aztán meghal egy szegény munkásnő, akinek halálos ágyán eszébe jut ez a Kovács János, akihez ifjú korában gyengéd szálak fűzték, ám ez már elhomályosuló emlékként jelenik meg.
Ezek után leég a paplak, ahol Kovács János neve az anyakönyvben szerepelt, majd egy rászoruló szegény flótás pont Kovács János fakeresztjét lopja el a temetőben, hogy legyen mivel fűtenie. Később egy hagyatéki eljárás során egy fiókban még előkerül egy nyugta Kovács János nevével, de az már csupán semmitmondó név, amivel nincs mit tenni, a cédulát el is dobják. A rajta előforduló nevet pedig a szemétdombon elmossa az eső, így néhány évvel fizikai halála után Kovács János utolsó nyoma is elveszik. Ilyen Zilahy Kovács Jánosának élete: véletlenekből áll össze, amelyek csak arra jók, hogy mihamarabb elfelejtsék.
Nem ilyen az élet? Királyokra, neves alkotókra emlékszünk esetleg – de a Kovács Jánosokra? Tulajdonképpen mi értelme volt annak, hogy éltek?
Fontoskodunk, törtetünk, gyakran hülyeségeket is csinálunk, hogy föltűnjünk vagy kitűnjünk, ezért mindent megteszünk, gyakran bizony nem megfelelő eszközökkel, ahelyett, hogy tennénk a dolgunkat a hétköznapokon, hogy aztán ünnepünk is lehessen, s az utókornak legyen kire-mire emlékeznie. Így, s nem fordítva.
Mert a mi dolgunk e földön az alázatos kötelességteljesítés volna környezetünk javára, nem pedig mindenáron a hírnév szerzése: a nagy emberek szinte kivétel nélkül szerények voltak, még akkor is, ha jellemük nem pontosan arról szólt.
Mert csak az számít, amit az asztalra teszünk: egy fát, egy alkotást, egy jól megcsinált fiókot például, egy életrevaló unokát… Bár ezt úgy igazán majd az utókor fogja elbírálni. Ám ha nem tettünk semmi hasznosat, éltünk-e akkor? Meghalunk, ha nem is éltünk?
Tevékenységünk a folytonosság biztosítéka. Hogy továbbadjuk, amit tudunk, amiben hiszünk. Életünk értelme nem mindenáron a pillanatnyi hírnévre való törekvés, romboló viselkedési mintát követve, ami által rövid időre csak hírhedtek lehetünk. Ki tudja, miért olyan vonzó és gyakori jelenség ez?
Pedig pozitívet kell tenni, bármi hasznosat a köz érdekében, ellenkező esetben arra eszmélünk, hogy a semmit aratjuk, amikor csak
„száll a szellő illeg-billeg
beolvad a nihil térbe
elfüstölög mint az élet
s nem tettél még semmit érte”
Aich Péter/Felvidék.ma
