Az emberi méltóság védelme – Kulcsár Ferenc Dobos László könyvéről írt jegyzetét közöljük.
Dobos László közülünk való eltávozását követően – az íróval történő társalgás legbensőségesebb formáját választva – az újraolvasott Messze voltak a csillagok című regényről írtam egy „búcsúesszét”, hogy ezáltal merüljek el a sorsban-sorsunkban, a történelemben-történelmünkben. Dobos László munkái erre elsőrendűen alkalmasak, mivel az ő 20. század második felében sorjázó regényei a felvidéki magyarság életfájának új meg új sarjaként, egymásból hajtottak napvilágra, „egyre totálisabb igénnyel, egyre magasabb rendű formában, a publicisztikus nemzetiségi vagy nemzeti apológiától a realisztikus regényen át a mitikus átfogalmazásig”: három regényének figyelme, fokonként táguló tér- és időgyűrűkben, az egész (cseh)szlovákiai magyar nemzetiségtörténelmet befogta. Valóban, a Messze voltak a csillagok – mely inkább volt általánosan magyar témájú munka, mint nemzetiségi – egyetlen bodrogközi falu, Kistárkány köré építi gyűrűit, a Földönfutóknak, ennek a jellegzetesen kisebbségi regénynek már a tere is, ideje is tágabb, s a bodrogközi, királyhelmeci nép történelmi tragédiájának, jogfosztottságának, meghurcoltatásának és megalázásának az ábrázolásán keresztül az egész (cseh)szlovákiai magyarság sorsát vizionálja az olvasó elé, mindenekelőtt a publicisztika (a riportszerűség), a realizmus (a regényszerűség), valamint a Földönfutókban már itt-ott felvillanó mítoszok, legendák szellemi áramlatainak segítségével.
Természetesen a Földönfutók című Dobos-mű elsősorban realista történelmi regény, mely hitelesen tárja elénk az embert megalázó és lezüllesztő történelmi helyzeteket, az 1945 utáni jogfosztottságot, a kényszermunkát, a kitelepítést, a reszlovakizációt, a kényszerű lakosságcserét, rámutatva, milyen félelmetesek a menekülők, a földönfutók, a kiközösítettek, a hontalanok és száműzöttek útjai. Rejtettek, kiszolgáltatottak, kiszámíthatatlanok és vigasztalanok ezek az utak, mondja az író, melyekre rákényszerítve „őrültségekre éhes farkassá lesz ember”, miközben betelepülő idegenek ülnek a magyar szolgabíróság asztalai mögé, elfoglalják a határ menti kaszárnyákat, az iskolákba katonákat szállásolnak, őrséget állítanak az anyaország felé vezető utakra, s nyelvük szerint különválasztják az embereket: jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzöttekre. A földönfutók, számkivetettek eme embertelen világában immár nem a gonoszságot, nem a gazságot, hanem a születést büntetik: ha magyar vagy, nem lehet semmi érdemed; ha anyanyelveden szólalsz meg, bűnös vagy, akit ütni és gyűlölni kell.
1945 után vagyunk: vége a háborúnak, „béke” van, az ábécé szép, tiszta betűit kellene vetni a magyar gyerekeknek is a táblákra, tanítani, hogy érdemes élni, ám ehelyett az iskolák udvarát benövi a fű, s a falvakon és tanyákon ismét hamuba vetik a betűt a magyar gyerekek, akár a sötét középkorban. Aki ezt nem akarja, annak át kell szöknie a határon túlra, Magyarországra, ahol a gyermeki léleknek a felszabadultság érzését nem kell hamuba írnia. Ám e határon gyakran dördülnek el lövések, fejvadász fináncok lesnek az anyanyelven tanulni vágyó diákokra. A regény „hőse” egy helyen így vall: „Lövés dördült. Rémülten megragadtam egy tengeriszárat, a növény erőtlenül kitört, és én a földre dőltem. Kiáltani akartam, hogy ne lőjenek. Felismerhetetlen hangok keveredtek a fülembe. Tőlem nem messzire rokkanva törtetett valaki. Négykézláb mászni kezdtem egy tengerisoron. Másodszor is lőttek. Úgy képzeltem, már nem hallom a kutya lihegését. Vájni kezdtem magam előtt a földet. Felettem lövedék sivított. Hörögve másztam tovább, és hangosan imádkoztam.”
Dobos László realista regényét a bodrogközi települések (Királyhelmec, Kisgéres, Szentes, Perbenyik), folyók (Tisza, Bodrog, Latorca), dombok (Nagyhegy), erdők (Erős, Nagyerdő), személyek (Pallai, Tomori, Fodor, Berta, Egri) megnevezése még inkább hitelessé teszi. Az olvasó maradéktalanul azonosulni tud Berei Erzsi tragikus halálával, akit a fináncok vallatnak, szidalmaznak, megtépik a ruháját, rácsukják az ajtót, de a fiatal diáklány élni akarása erősebb: megszökik, cipő nélkül gázol szántók és legelők jeges tócsáiban, s rémület és félelem közepette, magánkívül, megfagyva ér haza. „Végzetes éjszaka volt ez, Erzsi betegségére nem akadt gyógyír”, meg kellett halnia. Ugyanígy azonosulhat az olvasó azoknak a sorsával, akiket egy hazug, hamis, igazságtalan és bosszúálló világban kitelepítenek, batyut kötnek a hátára, amibe be kell hogy férjen egy egész élet szorgalma: a madár visszatérhet, az elűzött ember nem láthatja többé otthonát.
A bodrogközi s egyben a felvidéki magyarok kezdetben elképzelhetetlennek tartották, hogy eljönnek a barbárság napjai, aztán mégis bekövetkeztek, embertelenül és irgalom nélkül, a „hétfő sátánként telepedett a vasárnap imádságaira”: „Előbb doboltak, sokáig doboltak, aztán megjöttek a katonák. Váratlanul jöttek, nagy részük éjjel, s reggelre már láncot vontak a falvak köré. A gyűlölet fáradhatatlan. Előbb elvették az emberek vagyonát, hitüket tiporták, megtizedelték a parasztportákat, majd libasorba állítva őket, eltörölték a múltjukat. Most gépfegyvereket állítanak a Krisztus-keresztek közelébe.” Majd kijelölik azokat, akiknek menniük kell. Nincs ellenvetés? Van: „Pénzen, sok pénzen meg lehet váltani a sorsot, a hosszú, nagy papíron áthúznak egy nevet, kettőt… sokat. Amennyit áthúznak, annyit hozzáírnak.” Szabályos embervásár, a kiközösítőknek viszont meggazdagodási lehetőség. „Akinek pedig nincs pénze, emelgesse a kalapját, hajlongjon, hátha megkönyörül rajta valaki.” De nincs irgalom: a puskákkal szemben senki nem mer lázadni; a házak szobáit zokogva járó asszonyokkal, a kapufélfa tövébe leroskadó öregekkel senki sem törődik: senki sem gondol azzal, hogy ezáltal „nő, szaporodik a megalázott, az istent, embert átkozók sora”.
Aztán az elmaradt lázadás ellenére mégis történik valami, egy pillanatra szünetel az ősi gyűlölet. A kitelepítő teherautók a helmeci vásártéren sorakoznak: „Várnak. Az a hír járja, hogy aki akarja, megválthatja magát. Jelentkezhet az idegenek sorába: aki itt akar maradni e földön, magyar ősei földjén, át kell vennie egy más nemzet nyelvét. Ez a bizalom ára, ha élni akarsz, tagadd meg önmagad (…) Egy aláírás – egy sors szégyenteljes megpecsételése.”
A gyűlölet azonban nem szünetel, nem fárad. Itt az újabb gonoszság: a kiűzött német lakosság helyére felvidéki magyarokat visznek a cseh–német határra: „megbízhatatlan elemek nem maradhatnak az ország déli részén”. Így mondják: megbízhatatlan elemek. Egyszerű parasztcsaládok ők, rabszolgasorsra hurcolva arcátlan erőszakkal; így csak a fegyencekkel bántak a középkorban, azokkal, akik főbenjáró bűnt követtek el.
A Földönfutók – Koncsol László szavaival – a felvidéki, szlovákiai magyarságot sújtó történelem fordulatainak hű rajza, egyfajta krónika. Olyan szemléletes történetírás, amelynek áldozata elsősorban a történelmet a szegénység, a háborús kényszer és az ellenséges nemzeti politika nyomása alatt sorozatosan elszenvedő és emiatt széthulló magyar kisebbségi népcsoport. Egy megfélemlítésbe, passzivitásba taszított népcsoport, mely mintha húzódozna az „élet nagy titkától”, miszerint „az ember – másokat élni hagyva – élje a maga életét, s ha bántják, ordítani se szégyelljen. Ordítson, védje a méltóságát. E nélkül örök görnyedés az élet”.
A Földönfutók is erre ösztönöz: ha bántanak, emeljük fel a szavunkat; ne szégyelljünk „ordítani”, hanem védjük a méltóságunkat.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47773,47676,47675,47672,47669,47644,47641″}
