Hetven éve, 1944. december 27-én a budapesti Bokréta u. 3. sz. házat a nyilasok körbefogták és mindenkit igazoltattak. Tragikus következménye lett a razziának. Két kassai születésű nőt, Salkaházi Sárát és Bernovits Vilmát a nyilasok még aznap kivégezték.
A razzia nem véletlen műve volt. A budapesti Érseki Általános Helyhatósághoz már 1944. július 19-én érkezett egy feljelentés Bakó Sarolta külkereskedelmi előadó tollából, mely minden jel szerint Bernovitsra vonatkozik. Személyes panasztétel után fogott tollat annak írója. Azt nehezményezi, hogy egy nő két napon át oktatja a zsidókat, majd megkereszteli őket. Ezt a levélíró súlyos visszaélésnek minősíti, mert ez úgymond a keresztség szentségének profanizálása. Sőt a levél másolatát a hercegprímásnak is megküldte.
Egy naponta áldozó kongreganista írta, aki így bebizonyította, kevés fogalma volt a tízparancsolatról és az emberbaráti szeretetről. (A följelentést nyilván ad acta tették, mert a Szent Rókus-plébánián tovább folytatták a felnőttek keresztelését.) Mihalovits Zsigmond írta akkor: „A sátán diadala azért oly nagy, mert keresztény tömegek sodródtak az embertelenség orgiáinak bűvkörébe… Gyűlöletük borzasztó eltorzulásában ujjonganak védtelenek, tehetetlenek, családok végeláthatatlan kínjain. A sátán bennük győzött valójában, amikor ezek kereszténységükkel kérkedve, a kereszt nevében élik ki gyűlöletüket.” Ezt egyenesen sátánizmusnak minősítette.
A tragédiát valójában Salkaházi Sára, a Szociális Nővérek Társasága tagja, Vilma barátnője okozta akaratán kívül. A Társaságot Slachta Margit alapította, aki szintén kassai születésű volt. Egy jelentéktelen súrlódás váltotta ki a végzetes eseménysort. Természetesen feszült volt a légkör. Az egyik bentlakó fiatal alkalmazottat, név szerint Dömötör Erzsébetet Sára testvér figyelmeztette szabados erkölcsei miatt. December 26-án közölte vele, a történtek után el is bocsáthatná. Ám a körülményekre való tekintettel egy másik leányotthonba helyezi. Ugyanis az emeleten „randevúzott” az egyik katonával. A katonák az emeleten voltak elszállásolva. Annak ez nem tetszett, mert a közelben lakó katonaismerősei miatt ez a megoldás számára nem felelt meg. Elpanaszolta a dolgot egyik barátnőjének, aki aljas tanácsot adott neki. Jelentse föl a nyilasoknál, azok majd elintézik Sárát és a lány maradhat. A tizennyolc éves liba a tanácsot megfogadta!
A számítás bejött! A nyilasok „tudták”, a zsidók, a „nemzet ellenségei” is megbújnak a házban. És az árulókra is le kell sújtani. A hamis papírokkal bujkálóknak meggyőző színészi teljesítményt kellett nyújtaniuk, máskülönben elvesztek. A több mint száz ember igazoltatása azzal ért végett, hogy Sárát magukkal vitték, mint a munkásleányotthon felelős vezetőjét további öt emberrel együtt. Sárát azért, hogy zsidókat rejtegetett a házban, Vilmát meg azért, hogy bejárt a gettóba, ahol hittant oktatott és esténként keresztelt és keresztleveleket állított ki. Fischer Béláné Féderer Leontin, dr. Róna Andorné dr. Jónás Magdolna és Bátori (?) István, valamint édesanyja személyi iratait nem találták kielégítőnek. Azzal vitték el őket, hogy a két nővel jegyzőkönyvet készítenek és a többi személyt, akik zsidók, a gettóba viszik, „ahová valók”. Az otthonnak új vezetője lett. Az a nő, aki az aljas „jótanácsot” adta. A nyilasok közölték, este autóval visszajönnek, hogy a „zsidó vagyont elszállítsák”. A testvérek hiába várták Sára visszaérkezését és a nem létező zsidó vagyon elszállítóit. Soha többé nem láthatták őket.
Salkaházi Sára élettörténete eléggé közismert, Bernovits Vilmáé kevésbé, pedig Hetényi Varga Károly író és tanár feldolgozta élettörténetét és a tanúkat is fölkereste.
1901. április 8-án született Kassán. A család akkor még a Kossuth Lajos (ma: Malom) u. 1-es sz. házban lakott. Később a Feja Dávid utcában költöztek, ahol az édesapa, Bernovits Viktor gazdag gyáros és feltaláló üzeme is működött. Számos európai országba szállította találmányait. A „Procento” kamatszámító gépet és az általa szerkesztett író- és számológépeket. Több elismerő oklevéllel büszkélkedhetett. A család hintón járt a városba. Vilma egyszer elsóhajtotta, de jó lenne egy szökőkút a szobájába. Másnap megjelentek a kőművesek és az óhaj teljesült. Tehát egy elkényeztetett polgárlány lehetett volna. Mégis érdeklődése egészen fiatalon a szegények felé fordult. Az apa is humánus gondolkodású ember hírében állott. Munkást sohasem bocsátott el gyárából. Jellemző rá, nem volt hajlandó a világháború alatt fegyvereket gyártani, így üzemét elkobozták, melyet Weiss Manfrédnak adták. A háború után kárpótlásként több millió frankot ítéltek meg Genfben számára, de a magyar állam nem akart fizetni. Később nevetséges 30.000 koronát ajánlottak föl neki, amit nem volt hajlandó elfogadni. Így teljesen elszegényedett.
Nagyobb „baj” volt, hogy Tuci, azaz Bernovits Vilma szeretett templomba járni és imádkozni. A szabadgondolkodó, sőt szabadkőműves apának, aki eredetileg evangélikus volt, ez nem tetszett. Vasárnap délelőtt szobafogságra ítélte, mert Kassán akkoriban csak délelőtt miséztek, de a lány csakhamar túljárt apja eszén. Az egyik templomban egy öreg szerzetes 12 után magának misézett, így oda járt. Apáca akart lenni, de az apának ez sem tetszett. Igaz, három fiúk meghalt, így az orvossal megbeszélték, találja a szerzetesi életre alkalmatlannak. Az édesanya egy aranyos és intelligens asszony, spiritiszta volt. Lánya a szeánszokon írott papirosokat megsemmisítette, de szüleit sohasem bírálta.
A Mihály-kápolna bejárata mellett állt egy feszület, alatta egy koldusasszony ült. Mielőtt a fiatal lány bement volna, odament hozzá és kezet csókolt neki. Ékszereit, fülbevalóit, gyűrűjét is neki adta. A koldusasszony majd megőrült. Egyszer a téli utcán menve, egy fázó asszony jött vele szemben. Levette kabátját és neki adta. Ha ilyen emberekkel találkoznánk naponta az utcán, ugye mennyire más lenne a világunk? Vajon ez rajtunk nem múlik!?
A kassai orsolyáknál érettségizett. Vidám lány volt, aki néha szeretett másokat piszkálni. Ha barátait, rokonait bosszantani akarta, akkor Kassa helyett Košicét mondott. Hamar Miklós, kassai huszárszázados udvarolt neki, de meggyőzte, nem szándékozik férjhez menni. Hamar a háború utolsó napján halt hősi halált az olasz fronton. Egy Somogyi nevű sátoraljaújhelyi főhadnagy is sikertelenül csapta neki a szelet. 1929-30-ban anya és leánya Pestre költözött. Itt elvégezte a kétéves hitoktatóképzőt a Ward Mária Collégiumban. Végül a ferencvárosi Bokréta utcában lelt otthonra, az első emeleten. Az anya és leánya sokszor a földön aludtak, mert embereket fogadtak be.
Salkaházi és Bernovits sorsa sokáig ismeretlen maradt. Az Új Ember 1946. március 8-i számában egy rövid hirdetés jelent meg, mely az Asztrahánból hazatért foglyoktól kérdi, találkoztak-e a nyilasok által elhurcolt Salkaházi Sárával.
Az 1967-es „zuglói nyilas per” alkalmával derült fény sorsukra. Az egyik vádlott beszámolt az egyik Duna-parti mészárlásról. Elmondta, egy alacsony termetű, fekete nő kivégzői felé fordult, szemükbe nézett majd letérdelt és égre vetett tekintettel, széles nagy keresztet vetett magára. Ekkor dördült el a sortűz. A Szociális Testvérek Társaságának csak egy alacsony tagja volt, aki széles gesztussal vetett mindig keresztet: Salkaházi Sára. 45 éves volt. Barátnője 43 évesen áldozta fel magát az üldözöttekért. Bátorinak (?) sikerült megmenekülnie. A sortűz előtt egy pillanattal a jeges vízbe vetette magát és elúszott…
E két nő nem volt ellenálló, sem üldözött. Csak helyén volt a szívük. Vértanú sorsukat előre tudták. „Csak” Jézus Krisztus követői voltak, azért tudtak helytállni. Megrendülten hajtunk fejet bátorságuk előtt. Salkaházi Sárának már van emlékműve a kassai főszékesegyházban. Bernovits Vilma is megérdemli, hogy a szülőházán emléktábla álljon!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50851,50841,50852″}
