Nem vagyunk könnyű helyzetben, sőt, igazán kiszolgáltatott a helyzetünk. A döntés önmagunk sorsáról nem a mi kezünkben van. És nem is lesz jó ideig. Eddig jóformán csak eszközként kezeltek bennünket stratégiai célok elérésére. De a fő gond bennünk van. Legnagyobb betegségünk, nekünk, szlovákiai magyaroknak, a velünk született (genetikailag kódolt) komplexusunk, ehhez társul a mai kor emberének pestise, a megcsömörlöttség mindentől, ami a közélettel, politikával kapcsolatos. Hogy miről is van szó? Trianon traumája mélyebben érintette az elszakadt országrészeket, mint magát az Anyaországot. Hiszen ők csak absztrakt módon lettek érintve (kisebb lett az ország), továbbra is magyarok maradhattak odahaza. Mi viszont idegenek lettünk idehaza. Mégse ez az igazi traumánk.
Az első Csehszlovák Köztársaság a kezdeti tisztogatások, konfliktusok után igazi közép-európai multinacionális, erős gazdaságú országként működött, a magyarok nyugodtan vállalhatták magyarságukat. A bécsi döntés ilyen szempontból kettős érzelmeket ébresztett a felvidékiekben. Egyrészt az álom valóra vált, „hazatértek”, másrészt viszont egy gazdaságilag viszonylag erős országot bomlasztottak fel (ismét).
A felvidékiek sorsa azonban a 2. világháború utáni békediktátumok és beneši törvények által lett végleg megpecsételve. A jogfosztottság évei és a 40 éves erkölcsi hanyatlás volt leginkább hatással a mai szlovákiai magyarok genetikájára. A meghúzódás, végtelen alkalmazkodás, minden feltétel nélküli elfogadása, azonosulás a pártakarattal… És azóta folyamatosan önként és dalolva mondunk le jogainkról, melyek nagy részét nem is ismerjük, ergo nem is élünk velük. Ez a mi komplexusunk, ez az igazi traumánk, nem Trianon! Azóta elhitették velünk, hogy már az is kiváltság, ha beszélhetünk magyarul. Mert hiszen mi úgyse vagyunk magyarok (legfeljebb magyarul beszelő szlovákok), ezt sajnos az „anyaországiak“ jó része is így gondolja. Ezért könnyű velünk manipulálni. Ingatag a hovatartozásunk.
Pedig mi szlovákiai magyarok vagyunk, és erre büszkének kell lennünk. Végre fel kell nőnünk és magunk kezébe venni sorsunk irányítását. Nem vagyunk árva gyerekek, hogy az állam bácsi (az aktuális kormány) próbálja megszabni, mi jó nekünk, de arra sincs szükség, hogy a távoli rokon (MO) akaratunkon kívül lobbizzon „értünk”. Ezért is kell megtanulnunk szlovákul, hogy különbek legyünk a többségi nemzettől, hogy egyedül is (egyénileg is!) meg tudjuk védeni magunkat, ugyanakkor megértessük magunkat velük (de sohasem jogaink rovására!!). És ezért kell megtanulnunk magyarul is (beleértve a szaknyelvet is), hogy ne szlovákból fordított magyart használjunk a mindennapjainkban, hanem a tényleges magyar kifejezéseket, így a magyarországiak is partnerként tekintsenek ránk. Meg kell tehát tanulnunk szlovákul, de ezt nem szabad államhatalmi eszközökkel irányítani. Vitathatatlan az a tény, hogy könnyebben érvényesül az, aki több nyelvet beszél.
Torz viszont a gondolatmenet, miszerint ahhoz, hogy érvényesüljünk az életben, szlovák óvodába, iskolába kell íratni a gyermekeinket. „Otthon úgyis megtanul magyarul” – alapon. Az ilyen emberek, sajnos, kettős identitás helyett identitás nélküliekké válnak, sőt, ha „kell”, meg is tagadják magyarságukat. Itt ki lehetne emelni az anyanyelvi oktatás fontosságát, de nem teszem, hiszen egyértelmű, ennek ellenére sokszor mégse hisszük el, mert rövidtávon nem tűnik effektívnek, és az ösvény is túlságosan rögös…
Az érem másik oldala a szlovák komplexus. Ennek forrása a szlovák államiság definiálása, ill. a pánszlávizmus eszméje. A szlovák államiságot mindig valamivel / valakivel szemben fogalmazták meg. Nem mernek, vagy nem tudnak történelmi jelentőségű személyeket példaként felmutatni (mivel csak az ún. szlovák állam idejéből keresnek!), államiságuk törékeny, állandó ellenségképet festenek és inkább a nagy szláv testvér karjaiba menekülnek. Az ellenségképbe beleillenek a csehek, magyarok, az EU, vagy éppen romák (ezek hiányában előtérbe kerülnének az egyes nyelvjárások képviselői). Gyökeres szemléletváltásra van szükség, kedves szlovák testvérek! Végre rá kellene mutatni a közös múltunkra, hiszen a szlovákságnak több köze van a magyarsághoz, mint akármelyik szláv néphez. Miért kellene szégyellniük, hogy ugyanúgy alakítói, részesei voltak a közös történelmünknek, szabadságharcosaink, íróink, költőink, festőink, tudósaink, királyaink egyaránt nemzeti hősei mindkét nemzetnek. Szlovákia etnikai és kulturális alakulása nagyrészt a szlovák és magyar nép kölcsönhatásának köszönhető, semmi köze a pánszláv eszméhez, de a „Nagy-morva vízió”-hoz sem, amelyhez még a csehek sem ragaszkodnak annyira, mint a szlovákok.
Emberek vagyunk, és hál’isten nem vagyunk egyformák. Különbözünk értékrendünkben is, s hiába vallunk azonos értékeket, sokszor az értékek sorrendje elvi kérdésekbe ütközik. Mi a fontosabb számunkra, hogy magyarok maradhassunk, vagy keresztények legyünk, hogy jólétben éljünk, vagy csökkenjenek a nemzetiségi feszültségek, a család vagy az erkölcsi feddhetetlenség…? És folytathatnánk. Ezek súlya határozza meg politikai irányvonalunkat, a mi esetünkben kissé rendhagyó módon. Mert mi nem igazán engedhetjük meg magunknak az elvek szerinti választás lehetőségét, csak értékrendünk egyetlen spektrumára – a magyarságunkra – vonatkozóan. Nem számítana, hány magyar, szlovák-magyar pártunk van, vagy van-e egyáltalán (magyar) parlamenti képviseletünk, ha az alapjogaink, nyelvünk és kultúránk megmaradása és fejlődése be lenne biztosítva. De mindaddig, amíg a mindenkori kormányok kénye-kedvének vagyunk kitéve, a megosztottság, önmagunk konkurenciája kockázatos vállalkozás. Tudatosítanunk kell, hogy jelenleg egyedüli érdekképviseletünk az MKP. Lehet ennek örülni, vagy szomorkodni ezen – ez tény. Emellett nagyon jó civil szervezeteink vannak, mégsem tudnak elég effektívek lenni, egy sokkal erősebb összefogó kapocsra lenne szükségünk. Meg kell tanulnunk együttműködnünk, megszabadulni a magyar betegségünktől, a széthúzástól. Nem lehet sértődöttségből szervezeteket alapítani (és itt most egyáltalán nem a HÍD-ra gondolok), sok magyar szervezet alakult csak azért, mert hiányzott az együttműködésre való hajlam.
Úgy gondolom, hogy elsősorban a Csemadok feladata lenne a magyarság, magyar szervezetek összefogása, a kulturális autonómia alapjainak lefektetése. Sajnos, mint a legtöbb szervezetnek, ennek is az a legnagyobb problémája, hogy nem képes megújulni, újraértelmezni önmagát a kor és a szlovákiai magyarság igényeinek alapján. Sok helyen továbbra is „nosztalgia”-klubként funkcionál, soraiban még mindig sokan vannak a múlt rendszer bólogatójánosaiból. Tipikus példa erre a dicsfénnyel körülrajongott G.S., akinek tényleges értékét Széky János: Egy jó döntés című írásában fejtegeti (amit – számomra érthetetlen módon – az Új Szó is leközölt). Ideje lenne minden szinten fiatalítani, bevonni a munkába a tehetséges, tettrekész, művelt fiatalokat (persze nem a káder-gyerekekre gondolok).
Hogyan tovább, szlovákiai magyarság? Legfontosabb teendőnk a jogainkért való nyílt kiállás, a Beneš-dekrétumok eltörlése és az autonómia kérdésének felvállalása. Ugyanakkor minden lehetőt meg kell tenni a megyerendszer megváltoztatására. Meg kell értetni a szlovákokkal (nekünk pedig tudatosítanunk kell), hogy nem nevezhetik kisebbségnek a magyarajkú lakosságot azokban a községekben, városokban, járásokban, ahol magasabb az arányuk, mint a szlovákoké. A kormányba kerülés esélyének függvényében ezen kérdések megnyitására valószínűleg csak a 2010-es választások után fog sor kerülni. Kérdéses azonban, hogy megér-e annyit számunkra a kormányba kerülés, hogy ezen kérdések ismét el legyenek odázva. Végre világosan és egyértelműen értelmezni és nyilvánosságra kell hozni a lehetséges autonómia- formákat. A tárgyalásokba feltétlenül be kell vonni szlovák és magyar szakembereket – pedagógusokat, politológusokat, történészeket, nyelvészeket, egyházi képviselőket. A legfontosabb, hogy megértessük, az autonómia nem a szlovák állam ellen irányul, csupán fennmaradásunk, önrendelkezésünk biztosítéka. Szlovákia nem attól Szlovákia, hogy az itt élők szlovákok, hanem éppen attól, hogy mindenki – nemzetiségtől függetlenül – otthon érezheti magát szülőföldjén, szeret itt élni és dolgozni, ezáltal ennek az országnak a gazdaságát és gazdagságát növelni. Ahol pedig van akarat, a nyelv nem lehet probléma, hogy két jószándékú ember megértse egymást.
Csajka István
