Éppen az irgalom és szeretet mélyebb pszichológiája külön kulcsot ad kezünkbe a kárhozat valóságának megértésére. Ha szabad egy egészen transzcendens [természettúli] igazságnak emberszabású fogalmazást adni: A kárhozatot éppen a megbántott, megcsúfolt, kárvallott szeretet teszi érthetővé, sőt szükségessé. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette.” Ez az egyszülött Fiú úgy szerette a világot, hogy önmagát adta érette, mindenestül, egészen a kereszthalálig. Ebben a fönntartás nélküli odaadásban benne van az a nagy vallomás: az ember csakugyan sokféleképpen kísértve van a bűnre. Kísérti természete, gyarlósága, a világ csábítása, húzza az érzéki világnak hármas karja: a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége; sodorja vészes oksággal a gonoszságnak már kialakult országa, mely félelmes, felsőbbséges hatalmát megmutatta már az első emberrel szemben (1Mz 3). De a bűnre-csábítás ezer szavát túlharsogja az ellentállásra való az a fölhívás és a hűségre való az az indítás, mely az Úr Krisztus megtestesülésének, életének, evangéliumának és kereszthalálának titkából szól. És ha mindennek dacára marad bűn, bűnös Isten-elvetés és megátalkodás: lehet-e a szeretetnek erre más felelete, ha igazán szeretet, véres, piros, tüzes, élő szeretet, és nem élettelen árnyék, mint ami minden megsértett és lábbal tiport szeretetnek felelete: Mit kellett volna még cselekednem az én szőlőmmel, és nem cselekedtem vele? Talán mivel vártam, hogy szőlőt teremjen, és vadszőlőt termett? Most tehát megmutatom, mit cselekszem az én szőlőmmel! Elhordom sövényét, hadd pusztítsák; lerontom kerítését, hadd tiporják. És parlaggá teszem: nem metszik és nem kapálják többé, és fölveri a burján és tövis. És a felhőknek megparancsolom, hogy esőt ne hullassanak reá (Iz 5,6).
Így válik csak érthetővé, hogy a pokol tüze végelemzésben nem más, mint annak az isteni szeretetnek tüze, mely a mennyország boldogsága. Ugyanaz a nappali világosság gyönyörűség az ép szemnek és kín a betegnek; ugyanaz a fagyos januári szél üdülés az ép szervezetnek és halál a sorvadtnak. Ugyanaz a szent, szerető Isten szeretet, bizalom, boldogság az őt szerető léleknek; rettenet, folytonos szemrehányás és ítélet a kárhozottnak. Az ítéletben és minden egyes elítéltnek lelkiismeretében kigyullad az ítélet megokolása: Nem Isten ítélt el engem, hanem magam; nem Isten irgalmán múlt, hanem az én igyekezetemen.
Amikor tehát megkörnyékeznek a kárhozat kínos árnyai („circumdederunt me dolores inferni”), akkor van teljes okunk és jogunk összeszedni minden hitünket, minden reményünket és szeretni-tudásunkat, — és rendületlenül bízni, amint ez a Tauler idézte koldus mély katolikus igazsággal mondta: — Nekem két erős karom van: az egyik az Isten akaratában való megnyugvás, a másik az őszinte Istenkeresés. Ezzel a két karommal erősen átölelem az Istent és nem engedem el, még ha a kárhozatra akarna is taszítani. S inkább volnék a pokolban Istennel, mint a mennyországban Isten nélkül. (Schütz: Örökkévalóság, 257)
Felvidék Ma, Virtuális Plébánia
