Robert Fico kormányfő a Pozsonyban rendezett második világháborús emlékkonferencián a szlovák katonák hősies magatartásáról és a szlovákok háborúban tanúsított jellemükről beszélt. Utazzunk kicsit vissza a múltba és idézzük fel a sokszor száraz, de hiteles történelmi adatokat.
A Történelem mindenkinek című honlapon részletesen tárgyalják az első fasiszta Szlovákia történelmét. Visszatekintésünkben nem a szlovákságot támadjuk csak szeretnénk, ha olvasóink úgymond képben lennének arról az időszakról, amelyet a szlovák miniszterelnök emleget. A történelmi áttekintés egyik részében a fasiszta Szlovákiáról, míg a második részben a szlovák nemzeti felkelésről szólunk. Míg a szlovák miniszterelnök szélsőséges, félkatonai szervezetektől óvja Európát és burkoltan céloz a magyarországi viszonyokra – a Jobbik térnyerésére -, addig elfeledkezik egy másik tényről, amely az első szlovák államra is jellemző volt. A félkatonai, szélsőséges szervezetek térnyerésére. Hol Tisóra emlékeznek előszeretettel a szlovák politikusok és Sokol érsek, hol pedig a Szlovák Nemzeti Felkelésben tanúsított jellemes szlovák hozzáállást emelik ki beszédeikben a politikai elit képviselői.
A rasszizmus és a szélsőséges nézetek propagálása elítélendő bármely országban is valósuljon meg, de mindenki a saját háza körül seperjen…
Szlovákia születése
Az első Szlovák Köztársaság egy sajátos nemzetközi helyzet eredményeképpen jött létre, és bár a korabeli szlovák propaganda erről mást állított, valójában a szlovák állam létrejötte a közép-európai hatalmi átrendeződésnek a szerves része volt. A szlovákok szeparatista törekvései az első háború végén erősödtek meg, végül 1918. okt. 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács deklarálta a Csehszlovákiához történő csatlakozást. A prágai kormány azonban végig egy centralista elvek szerint kormányzott országban gondolkoztak, egységes csehszlovák nemzetről beszéltek, és érzéketlenek maradtak a szlovákok autonómiakövetelései iránt.
Szlovákia nemzetgyűlése 1939 július 21-én fogadta el az ország alkotmányát. A legfontosabb törvényhozási testület a Szlovák Köztársaság Nemzetgyűlése (Snem Slovenskej Republiky). A nemzetgyűlés házelnöke Martin Sokol lett, a nemzetgyűlés létszáma pedig 63 fő volt.
Csehszlovákia szétesése, és a területi változások
A radikálisok legismertebb vezetője Vojtech Tuka, a szlovák állam második miniszterelnöke volt. A szlovákiai szakirodalomban olykor Tuka Bélaként is előfordul a neve, több történeti munka mutatta be őt úgy, mint Tiso „rossz szellemét”, aki mellesleg pocsékul beszélt szlovákul, és többen is utalnak arra, hogy talán nem véletlenül ítélték el a magyar irredentákkal történt együttműködésért a csehszlovák időkben. Ily módon „látens magyar” jelzőt is kap, mégis ő volt a szlovákiai radikális eszmék legfontosabb képviselője. Tuka tudatosan törekedett arra, hogy a szlovák kormány fejeként mind több funkciót ragadjon magához. A radikálisok másik fontos vezéralakja Alexander Mach volt, aki 1939 március 15-től töltötte be a Hlinka Gárda vezetői tisztét, egy ideig pedig a Propagandahivatal irányítója is volt. A radikálisok olykor primitív, és demagóg szociális jelszavakkal éltek, amelyeknek azonban nem maradt el a hatásuk. A Hlinka Gárda oszlopos szerepet játszik majd a zsidó vagyon árjásításában, amely voltaképpen nem lesz majd más, mint a zsidó vagyon államilag támogatott szétlopása, ebben pedig sokan láttak lehetőséget. Míg a konzervatív szárnynak volt egy klerikális jellege, addig a radikálisok jelszavai között megjelentek antiklerikális eszmék is. A radikálisok, szemben a konzervatívokkal, a szlovák állam legtökéletesebb modelljét a náci Németország berendezkedésében látták. Mach, és Tuka többször beszéltek egy „befejezetlen szlovák forradalomról”. A radikálisok elképzeléseiket a Hlinka-gárdán keresztül próbálták eleinte megvalósítani, a Gárda tagjai többször bántalmaztak olyan személyeket, akik közel álltak a konzervatív körökhöz, és önkényesen nyilvánították őket a szlovák állam ellenségévé. Hogy elejét vegyék a további erőszaknak, a HSLS-en keresztül a konzervatívok megvonták a gárda ellenőrzési jogkörét. A Hlinka Gárda 1940 januárjában megtartott kongresszusán szóba kerül egy fegyveres hatalomátvétel ötlete, (egy Pozsony-menetelés, hasonlóan Mussolini római akciójához).
A zsidókérdés
Az első Szlovák Köztársaságban a zsidók sorsa, elsősorban az ország vezetőinek köszönhetően, a többi fasiszta államhoz képest már igen korán, rendkívül kedvezőtlenül alakult. Az antiszemitizmus már a szlovák nemzeti mozgalomban is megtalálható volt a XIX. században, és végigkísérte például Andrej Hlinka nyilatkozatait is. Ez a fajta antiszemitizmus ugyanabból a gyökerekből táplálkozott, mint a magyarországi: egyfelől a szlovák katolikus egyház vezetői körében is elterjedt antijudaizmusból, másfelől a XIX. század végének progresszív, de ugyanakkor egyenlőtlen fejlődést produkáló időszakából, amikor is a kereskedelemben, és az iparban dolgozó zsidók számára a kapitalista fejlődés gyorsabban biztosított anyagi jólétet, mint a velük együtt élő többi nemzetiségnek. A csehszlovák korszakban, mikor lezajlott az ún. ‘dezindusztrializáció’ Szlovákiában, (ami azt jelentette, hogy a sokkal erősebb, és fejlettebb cseh ipar megfojtotta az addig magyar keretek között fejlődő szlovákiai ipart), ez az érzés csak erősödött. Az autonóm szlovák kormány működése alatt is számtalanszor bántalmaztak zsidó személyeket, akiknek az állampolgári biztonságát a kormány nem tudta, és valószínűleg nem is akarta garantálni. 1938 november 4-éről 5-ére virradó éjszakán a szlovák hatóságok több zsidó személyt hurcoltak el Adolf Eichmann javaslatára a bécsi döntés értelmében Magyarországnak adandó déli területekre.
A független Szlovákiában 89 ezerre tehető a zsidó identitásúak száma, amely az ország lakosságának mintegy 4%-át tette ki. A szlovák kormány elsősorban rendeletekkel szabályozta, és szorította vissza a zsidók szerepvállalását minden téren, azonban ezek a rendelkezések hamarosan alapvető emberi jogaiktól is megfosztották a zsidókat. Már 1939 tavaszán megszülettek az első zsidóellenes rendeletek, amelyek meghatározták a zsidó polgár fogalmát, majd először, felhasználva a statisztikákat, 4%-ban korlátozták a részvételüket a gazdasági életben. A zsidók egy része képes volt emigrálni, ezt pénzzel támogatták a külföldi zsidó alapítványok is, az adományok egy részére azonban a szlovák kormány tette rá a kezét, amely egyébként a kivándorlást szintén szorgalmazta. 1939 decemberében már rendelet deklarálta azt, hogy a zsidók nem csak a szlovák állam, hanem a szlovák nemzet ellenségei is. A zsidó állampolgárok zaklatásában nagy szerepet játszott a Hlinka Gárda, amely zsidókhoz, zsidóknak tartott személyekhez tört be, megverte, vagy elhurcolta őket, megsemmisítette bútoraikat, lakásukat.
A szlovák állam az 1941 szeptember 9.-én életbe lépett „Zsidó Kódex” révén, amely a 198/1941. kormányrendelet volt, szabályozta a zsidók életét, voltaképpen megfosztva őket minden emberi, és állampolgári joguktól. Zsidónak minősült az az ember, akinek legalább három nagyszülője zsidó származású volt. Zsidónak minősítették azokat az ún. félzsidókat is, akik 1939. április. 20-a után lettek zsidók, vagy 1939 április 20-a után zsidó személlyel kötött házasságot, és azok is, akik ilyen házasságból születtek, a fenti dátum után. A zsidókat teljesen kizárták a gazdaságból, és a közéletből. A rendelet értelmében a zsidók nem lehettek semmilyen társadalmi szervezet tagjai, se pártnak, se egyesületnek. Nem lehetett rádiójuk, nem lehettek sporteszközeik, tilos volt szőrmekabátot, vagy más értéktárgyat tartaniuk, tilos volt vegyes házasságot kötniük, és nem tarthattak fent kapcsolatot árjákkal. Meghatározták számukra a bevásárlás, és a rendőri félfogadás idejét. Nem mozoghattak szabadon a városok egyik pontjából a másikba, nem költözködhettek, és nem utazhattak szabadon. A zsidókat munkatáborokba, és a hadsereghez vitték munkaszolgálatra. A rendelet értelmében minden 6 évnél idősebb zsidó személynek kötelező volt viselnie a sárga csillagot. Létrejött a Zsidók Központja, amely, nevével ellentétben, egy állami szervet takart, amelynek kötelezően tagja volt minden zsidó. Ez a szervezet munkatáborokat is létrehozott, részt vett mindazon közmunka-programok irányításában, ahol zsidókat foglalkoztattak, és átképző-programokat is indított.
1941 őszére Szlovákiában gondokat okozott a jogfosztott, és koldusbotra juttatott zsidók tízezreinek a sorsa, így amikor a nácik felajánlották azt, hogy Lengyelországba telepítik a szlovákiai zsidókat, a szlovák kormányzat ellenvetés nélkül elfogadta az ajánlatot. A szlovák állam ötezer koronát fizetett minden zsidó személyért, letelepítési illeték gyanánt, cserébe pedig a németek vállalták, hogy nem tartanak igényt a hátrahagyott vagyonra.
A független Szlovákia. A számmal jelölt területek:
1) A pozsonyi hídfő, amely ekkor még Magyarország része, 1945 után csatolják Szlovákiához.
2) Az első bécsi döntéssel Magyarországhoz került területek még Szlovákia megalakulása előtt.
3) A szlovák – magyar kis háborúban (Szlovákia megalakulása után közvetlenül) Magyarországhoz került területsáv.
4) Németországhoz csatolt két falu (Dévény, és Pozsonyligetfalu).
5) Német Schutzzone, védelmi zóna német megszállás alatt.
A magyarok
A szlovák alkotmány 12. paragrafusa kimondta, hogy „Az alkotmányban említett nemzetiségi csoportok jogai olyan mértékben érvényesíthetőek, amilyen mértékben az adott nemzetiségi csoport anyaállamában ezen jogok megilletik a szlovák kisebbséget.” Ezt nevezik a történeti szakirodalomban az ún. viszonosság alapelvének. Mivel ez az alapelv az országban élő kisebbségek közül egyedül a magyarokat érintette, (a többi kisebbség anyaországának területén nem élt jelentős szlovák népesség), így ez a törvény alig burkoltan eszközként született a magyar kormány ellen. A budapesti, és a pozsonyi vezetés az egymás területén élő kisebbségeket túszként kezelték a másik országgal szemben, ennek egyik lecsapódása volt ez az alkotmányban kimondott alapelv.
A magyar kisebbség bármilyen rendezvényét engedélyekhez kötötték. Az engedélyezési eljárás egy bonyolult menetrendet jelentett: az adott minisztérium a budapesti szlovák nagykövetséget megkérdezte, hogy hasonló rendezvényt engedélyeznének-e a szlovákoknak Magyarországon, és nemleges válasz esetén a rendezvényt Szlovákiában sem engedélyezték a magyar kisebbségnek. A kisebbségek jogai feletti csatározásokból azonban rendre a sokkal népesebb magyarországi szlovák kisebbség húzta a rövidebbet, hiába figyelmeztette a magyar kormányt többször is Esterházy János, az Egyesült Magyar Párt elnöke, hogy a szlovák kisebbségi jogok sorozatos megsértése visszaüt a szlovákiai magyarságra.
A magyar kisebbség kizárólagos politikai képviseletét az Egyesült Magyar párt látta el, melynek elnöke Esterházy János volt. A párt centralizált, és autoriter elveken épült fel: a párt elnöke, Esterházy, egy személyben dönthetett a párttagságról, és a tagságból történő kizárásról, és ő nevezte ki a helyi, és a járási párttisztviselőket is. 1939 nyarán Esterházy tíz pontos memorandumban fogalmazta meg a magyar kisebbség követeléseit, melyekből azonban csak az önálló sajtóra vonatkozó kérések valósultak meg. A szlovákiai magyarok, akárcsak a magyarországi szlovákok, nem élvezhették a teljes jogú állampolgárságot, kisebbségi jogaik csorbultak, elsősorban azért, mert egyik ország sem demokratikus alapokon nyugvó kormányzati rendszert működtetett.
A szlovák katonák a hadszíntéren
1941 júniusában a Szovjetunió elleni német támadás után Szlovákia a teljes haderejét, mintegy 60 ezer főt, mozgósította, és kiküldte a keleti frontra. A gyengén felszerelt, és rosszul kiképzett hadsereg kiküldésének az volt a célja, hogy a majdani rendezés során a bécsi döntést Németország kompenzálja Szlovákia javára. A szlovák hadsereg 1941 júliusában Lipovec térségében találkozott először komoly ellenállással, ahol több száz fős veszteséget szenvedett. Ezt követően, bár a szlovák egységek harcban maradtak, a kiküldött csapatok létszámát folyamatosan csökkentették, és a frontszolgálat helyett később a frontvonalak mögötti hadtápkötelékekben alkalmazták őket. A szlovák hadseregből többen azonban átszöktek a szovjetekhez, és ott beálltak a szerveződő, Svoboda által vezetett csehszlovák egységbe. 1943 végéig valamennyi szlovák alakulatot hazahívták a frontról. A németek soha nem tekintették a szlovák hadsereget egyenlő félnek, jelentőségét csak a propagandisztikus céljaiban vélték felfedezni, hiszen érdekükben állt, hogy szlávok harcoljanak a német csapatok oldalán.
Szlovák nemzeti felkelés
A szlovák állammal szemben fokozatosan Beneš londoni csehszlovák ellenkormányát ismerték el a semleges országok, utoljára 1945 tavaszán Spanyolország, és a Vatikán. A szlovák állam külpolitikai manőverezési lehetősége mind inkább beszűkült. Több szlovák politikai csoport is tervezett badoglionista fordulatot az országban, a szovjet csapatok közeledtével, de ezekből a tervekből végül nem lett semmi. A másik népszerű túlélési gondolat, amely még az állampárton belül is felmerült, az az volt, hogy Szlovákia tagköztársaságként csatlakozik a Szovjetunióhoz. A szlovák állam 1944-től mind inkább a szétesés jeleit mutatta: a hivatalokban burjánzott a korrupció, az állami rendelkezéseket pedig nem hajtották végre. Rendre problémát okozott az, hogy a szlovák kormány teljesen elvesztette a hitelességét, és képtelen volt a hatékony működésre. Hasonló jelek voltak megfigyelhetőek a pártban is, és a Hlinka Gárdában is, Alexander Machnak, a Gárda vezetőjének például többször felrótták, hogy szégyelli viselni a Gárda egyenruháját. Mindezen folyamatok ahhoz vezettek, hogy kialakult a hadsereg körében is egy jelentős ellenállási mozgalom.
1944. augusztus 29-én robban ki Besztercebányán a szlovák nemzeti felkelés. A felkelés közvetlen előzménye az volt, hogy megkezdődött az ország fokozatos német megszállása, mivel a front már az országhatárokhoz nagyon közel járt. A felkelők eredeti szándéka szerint a szovjet hadseregnek átjárót biztosítottak volna a Kárpátokon keresztül, de ez végül nem valósul meg, mert Románia átállása miatt.
A felkelés hamar terjedt a szlovák reguláris alakulatok között, ennek nyomán végül 1944 szeptember 5.-én Vojtech Tuka kormánya kénytelen volt lemondani. Helyére Josef Tiso Stefan Tisot nevezte ki miniszterelnöknek, egyben pedig német segítséget kért a felkelés leverésére. A Besztercebánya körüli terep kiváló lehetőséget biztosított az ellenállásra. A Stefan Tiso vezette kormány a hozzá hű alakulatokból megszervezte az ún. Domobranát, , valamint a Hlinka Gárdából alakítottak ún. Készenléti Osztagokat, amelyeknek az volt a célja, hogy a felkelést leverjék.
Már 1944 aug. 30-án a londoni csehszlovák emigráns kormány bejelenti, hogy a szlovák nemzeti felkelés a csehszlovák hadsereg része, a szövetségesek pedig ejtőernyővel igyekeznek utánpótlást juttatni a felkelők számára. Szeptember 1-én alakul meg a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), amely ekkor paritásos alapon működött: a vezetők felét a polgári pártok, másik felét a szociáldemokraták, és a kommunista párt adta. A szovjet hadsereg október 6-án lépi át a Duklai-hágón keresztül a szlovák-lengyel határt, ezt követően pedig fokozatosan felszabadítják az ország területét. 1945 január 19-én elfoglalják Kassát, március 30-án pedig Komáromot.
Március 14-én még utoljára megtartják Szlovákia megalakulásának évfordulójára rendezett pozsonyi ünnepséget, majd a pozsonyi kormány elmenekül. Április 4-én a szovjet csapatok elfoglalták Pozsonyt is.
Josef Tiso előbb Holicsba, majd az ausztriai Kremsmünsterbe menekült. A szlovák állam sajátos, torz gondolkodását tükrözi, hogy 1945 május legelején Tiso üdvözlő táviratot küldött Dönitznek, kancellári kinevezése alkalmából, és biztosította őt Szlovákia hűségéről.
A vég…
1946 decemberében kezdődött meg Csehszlovákiában a háborús bűnösök népbírósági pere. A népbíróság Josef Tisot halálra ítélte, ítélete körül azonban fellángoltak a viták: egyfelől a Vatikán tiltakozott az ellen, hogy egy katolikus papot kivégezzenek, másfelől egyes szlovák politikusok sem értettek egyet az ítélettel. Ennek ellenére az április 15.-én meghozott ítéletet 18.-án végrehajtották.
Vojtech Tukát a népbíróság szintén bűnösnek találta, és halálra ítélte. Alexander Machot, a Hlinka Gárda vezetőjét a népbíróság harminc évi fegyházra ítélte. Ferdinand Ďurčanskýt, aki külügyminiszter volt, és az állam késői szakaszában 1944-45-ben a HSLS radikális ifjúságának volt a vezetője, szintén halálra ítélték, de ekkor nem volt a csehszlovák hatóságok kezében. 1948-ban a csehszlovák hatóságok elrabolták, és hazaszállították Csehszlovákiába, de végül nem végezték ki. Esterházy Jánost, a magyar kisebbségi párt vezetőjét, távollétében szintén halálra ítélik 1947 szeptember 16-án. 1949-ben a szovjet hatóságok kiadják Csehszlovákiának, miután előzőleg Szibériában raboskodott, végül elnöki kegyelemben részesült, előbb életfogytiglanra, majd 1955-ben 25 évre változtatták a börtönbüntetését, de a szabadulását már nem érte meg, 1957 március 8-án hunyt el. A sors szomorú iróniája, hogy bár letartóztatta őt a Gestapo, és a nyilasok is, mégis a csehszlovák állam egyik börtönében hunyt el, elítéltként.
Felvidék Ma, toriblog.hu
