„Trianon – azaz az első világháborút Magyarország számára hivatalosan is lezáró békeszerződés 1920. június 4-i, a versailles-i Trianon-kastélybeli aláírása – egyike a legmeghatározóbb eseményeknek a magyar állam és nemzet történetében. Ezzel jutott érvényre a háborúban győztes Szövetséges és Társult Hatalmak (azaz az antant és közép-európai szövetségesei) döntése, amivel a történelmi Magyarországot feldarabolták, nemzetállamok létrehozása címén megteremtették Európa egyik legnagyobb nemzeti kisebbségét.”
Ez a – Magyarország érveinek meghallgatása nélkül hozott – döntés okozta, hogy 3,2 millió magyar nemzetiségű ember (néhány évnyi ideiglenes visszacsatolástól eltekintve) azóta is más nemzetek országában, azok lenézésétől körülvéve, nemritkán kirekesztettségben kénytelen élni. A trianoni békeszerződés érvénybe lépésével Magyarország területe (az addig is részben önálló Horvátországot nem számítva) 282 ezer km2-ről 93 ezerre, azaz pontosan egyharmadára csökkent. Az addigi 18 millió lakosból csak 7,6 millió élt az új határok között. 1,6 millió magát magyarnak valló ember Románia, egymillió Csehszlovákia, félmillió a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság állampolgára lett.
A Pesti Napló így tudósított 1920. június 4-én:
„A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek.
Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak.”
