„Eredj , ha tudsz… / Eredj, ha gondolod, / Hogy valahol , bárhol a nagy világon / Könnyebb lesz a sorsot hordanod, Eredj…” – Sokan voltunk, de nem elegen! Talán azért, mert akik velünk voltak sem voltak velünk, talán leginkább önmagukkal.
Itt a peremvidéken , a Palócföldön Madách tanította nekünk :,,Ember küzdj!” És mi küzdöttünk mindig magunkért, soha mások ellen. S megmaradtunk, mint az egri hősök, azért, mert elhittük: a vár ereje nem a hatalmas pénzekből épített falak vastagságában van, nem a tereken osztogatott kolbászokban, nem a ripacskodó, nemzettagadó műsorvezetőkben, nem a haknizó bájgúnárokban, hanem a lelkünkben. Üzenjük a Felvidék minden magyar falvába, ahol ég a magyar lélek szikrája :,,Vigyázzatok és imádkozzatok!”
A Palócföldön állnak még a várak! Áll Ipolynyék, Ipolybalog, Ipolyvarbó, Inám, Ipolykeszi, Lukanénye, s kis palóc falvak őrtüzei körülöttünk bevilágítják még az igaz emberi arcokat, ami megmaradt belőlünk. Újra építjük a lerombolt bástyákat, dalból, mosolyból, táncból, igazságból, imából és könnyből, s mindenből, mihez ezredév köt. Nem Déva vára lesz az, de új Eger. S ha felépül, lenézünk onnan látni hazát szülőföldet, jövőt.
Üzenjük, nem hagyunk senkit egyedül, s ha kevesen is maradtunk, elegen ahhoz, hogy emberek maradjunk, itthon, a szülőföldön!
S maradunk! Vajon hová is mehetnénk, ahol a lelkünkből, az érző, élő fából az emlékezés nem ácsolna új kereszteket? Hová is mehetnénk? Voltunk, vagyunk, leszünk!
Mi mást tehetnénk?
Hrubík Béla
