Rudolf Chmel, a Szlovák Köztársaság Kormányának emberi jogokért és kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettese 2011. május 7-én olyan beszédet mondott Németországban a kárpáti németek 32. szövetségi gyűlésén, amely belém fojtotta a szuszt.
Nem azért, mert a szlovák kormány nevében köszöntötte a Szlovákia területéről egykor kitelepített németeket, akikkel kapcsolatban hivatkozott a pozsonyi parlament által húsz éve elfogadott, a kárpáti németeket megkövető nyilatkozatra – mert ez rendben is van -, hanem azért, mert beszédében többször is kitért a szlovák- magyar viszonyra, amelyet, eléggé egyoldalúan kezelt, illetve lekezelt.
Mint mondotta: „A pozsonyi nyilatkozat annak idején elítélte a kollektív bűnösség elvét, amely nagyon közel állt az etnikai tisztogatáshoz. Azokhoz az etnikai tisztogatásokhoz, melyek nem értek véget a második világháborúval, és sajnos nem értek véget az egykori Jugoszlávia széthullásával sem”. A megfogalmazás több szempontból is nagyon érdekes, ezért a kérdésem a következő: Ha tehát húsz évvel ezelőtt a pozsonyi parlament nyilatkozatban ítélte el a kollektív bűnösség elvét, és a kitelepítésekért megkövették a németeket, akkor hogy lehet az, hogy a szlovák törvényhozás a közelmúltban újra megerősítette a hírhedt beneši dekrétumokat? Mint tudjuk, ez is tény, és nem lehet letagadni. Chmel úr beszédében azonban erről egy szó sem esett. Meg aztán, ha a németeket meg lehetett követni az etnikai tisztogatásokkal kapcsolatban – mert ez valóban az volt, és nem csupán közel állt az etnikai tisztogatáshoz; s bár egy mondatot sokféleképpen lehet megfogalmazni, de tudatosan elhallgatni egy húsunkba vágó dolgot nem illik, mert attól a tény még tény marad –, vajon miért késik a bocsánatkérés a magyar kisebbséggel szemben? Vagy az etnikai tisztogatás csupán úgy értendő, ha kitelepítik az ország számára nem kívánatos kisebbségeket egy másik országba, illetve megölik őket, mint azt a volt Jugoszláviában tették? Erre mondom, hogy is-is. De szerintem az etnikai tisztogatásnak ennél jóval többféle eszköze van. Én idesorolnám a hatalommal való visszaélés valamennyi fajtáját, a megfélemlítéseket, az uralkodó elit számára nem kívánatos népcsoportok beolvasztását szlovák emberek betelepítése által, a nyelvhasználati jogok megvonását, illetve csökkentését, melyeknek eredményeként megváltoztathatók a kisebbség által lakott területeken az őslakosok lélekszáma! És lám, egy idő elteltével, tisztogatás helyett kitisztul majd az etnikai térkép. Ez most, napjainkban éppen nálunk történik, itt Szlovákiában, Európa szívében. Vagy tévedek? Úgy tűnik, ebben az esetben is jól alkalmazzák a szlovák politikusok a kétféle mércét. Mert másként ítélnek meg egy ma már csak alig-alig létező kisebbséget és a mögötte álló nagyhatalmat, és megint másként a szlovák hatalomtól függő etnikumot. De az is lehet, hogy csupán azért udvarolnak a németeknek, mert gazdaságilag függ tőlük Szlovákia, illetve félnek attól, hogy az ő munkapiacukon nem lesz a szlovákok számára hely? Mindezt állítani nem merem, mert csak sejteni lehet.
Majd Chmel így folytatja: „Örömteli, hogy a húsz évvel ezelőtti szlovák megbékélési gesztusnak kedvező visszhangja volt mindkét oldalon. Nem mellékes az sem, hogy ilyen politikai megbékélési és bocsánatkérő gesztusra mi, szlovákok már csak a zsidókkal szemben voltunk képesek. Egy ilyen gesztus, mely hasonló minőségi változást eredményezhetne a szlovák – magyar viszonyban is, sajnos, a Duna mindkét oldalán hiányzik” Hogy el ne sírjam magam…………
A kérdésem csupán az, hogy miért hiányzik? Mert szerintem a szlovákok csak azért kértek a németektől és a zsidóktól bocsánatot, mert a létszámuk Szlovákiában már elenyésző. A németeket kitelepítették, a zsidókat pedig Hitlernek szolgáltatták ki. A kérdés tehát így meg van oldva, a bocsánatkérés úgy sem kerül semmibe. Ez is tény, még ha kellemetlen is néhány politikus számára.
A magyarokkal azonban más a helyzet, hiszen nagy számban élnek Szlovákiában. Nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy ha mi is elfogyunk, akkor a szlovákok kirakatba fognak bennünket tenni egy Matovič-féle már ismert szívecskés felirattal, hogy mindenki láthassa, Szlovákiában mennyire szeretik a magyarokat. Ami pedig a gesztust illeti, hát mi, szlovenszkói magyarok már tettünk igen sok gesztust a szlovák társadalom felé, de azt tőlünk természetesnek vették, minden ellenszolgáltatás nélkül. Miért mondom ezt? Azért, mert Szlovákia feladata rólunk, kisebbségekről úgy gondoskodni, hogy elégedettek legyünk sorunkkal, és hogy otthon érezzük magunkat új hazánkban. Magyarország ezt ezer évig megtette, mi több, a szlovákság az ő védőszárnya alatt vált nemzetté. Most Szlovákián a sor, és tegyen meg mindent azért, hogy a kisebbségek szülőföldjükön boldog emberek legyenek. Ne beszéljük ki magunkat a nacionalistákra, és nem kell mindig másra kenni a sikertelenséget s a hibát. Végül: hagyjuk békén Magyarországot, azt az országot, amely most Európát is vezeti. Mert elég, ha Duray Miklóst említem példaként, a mi volt együttéléses vezetőnket. Őt is kikezdték, mert volt bátorsága kiállni jogaink mellett. Megpróbálták egy szinten kezelni őt Ján Slotával, aki – bocsássanak meg kijelentésemért – a nyomába sem léphet Duray Miklósnak, ahogyan sokan mások a szlovák politikusok közül sem. Olyan politikusokat kezdtek futtatni helyette, akik nem a kisebbség érdekeit képviselték. Így a szlovák politika mindig elérte legfőbb célját, az időnyerést, és ennek főleg akkor volt nagy jelentősége, ha nem működött nálunk tökéletesen a demokrácia. Éppen ezért hangzik furcsán Rudolf Chmel szájából, amikor Orbánt Viktor magyar miniszterelnököt próbálja lejáratni külföldön csak azért, mert felajánlotta nekünk a kettős állampolgárságot. Chmel nem érti azt sem, miért nem elég nekünk, magyaroknak az egyetlen állampolgárságunk, a szlovák, illetve az univerzálisabb európai. Felteszem hát a kérdést: Ön, uram, kit képvisel? A szlovák nemzetállami politikát, vagy a nemzeti kisebbségek érdekeit? Mert ez a kettő nem ugyanaz. Mi több, leírtam már néhányszor, hogy minálunk, Szlovákiában még mindig rólunk döntenek, de nélkülünk. Chmel is mindent ajánl nekünk, és bemutatja milyen lehetőségeink vannak, csak azt nem akarja tudomásul venni, hogy mit szeretnénk mi. Nem fura ez egy kicsit? Mert Orbán azt szeretné visszaadni nekünk, amit akaratunk ellenére egyszer elvettek tőlünk. Ez ennyire egyszerű. És mit adott nekünk ezért Szlovákia? Semmit, és most sem hajlandó európai módon cselekedni. Sőt, az az érzésem, hogy Chmel is beállt azok sorába, akiknek feladata védeni az úgynevezett szlovák érdekeket. De mik is azok az érdekek, uram? Őszintén megmondom: engem nem érdekelnek, de azt biztosan tudom, hogy ami jó nekünk, az nem jó Szlovákiának, így Önnek sem. Megerősítette ezt nézetemet felszólalásának azon mondatával is, hogy: „Gyakran kétféle látásmód, kétféle igazság létezik”- mármint a politikában. Úgy gondolom, hogy az első lehetséges, ha az egyik rosszul lát, a másik meg vak, de az, hogy kétféle igazság van, nálam nem állja meg a helyét. Mert igazság csak egy van, tisztelt uram, még a politikában is. Lehet, hogy az X-akták című filmsorozatnak megfelelően az igazság odaát van, de az biztos, hogy nem Szlovákiában, mert itt, sajnos évtizedek telnek el anélkül, hogy sorsunkban számottevő jobbulást éreznénk.
{iarelatednews articleid=”28433″}
